Farsangi mese

Szandi - Okosjáték

2025. 02. 14. 14:04:44

Milyen mesét olvassak gyermekemnek a farsang közeledtével?

Mester Györgyi: Erdei farsang

Lassan végéhez közeledett a tél, s elérkezett a február.
Az erdei iskola tanulóinak nagy meglepetésére és örömére, Bölcs Bagoly igazgató úr bejelentette: az iskola történetében először, farsangi bált rendeznek, amelyre minden nagyobb diák – akinek este hétkor még nem kell ágyban lennie -, eljöhet, részt vehet.

A nebulók azonnal elkezdtek tanakodni, milyen ruházat is lenne számukra a legmegfelelőbb, amivel meg lehetne nyerni a jelmezversenyt.

A mókusgyerek az anyukáját nyaggatta, hogy találjon ki számára valami különleges maskarát, a nyúlfióka idősebb testvéreitől várt tanácsot, a szarka madárismerőseitől tudakolta, mit javasolnak. A már süldő vaddisznó bízott annyira magában, hogy ki fogja találni, milyen jelmezzel nyerheti el az első helyet, de hasonlóképpen gondolkodott erről a többi tanuló is, a rókafi, a kis pocok, a fiatal gólya, a gyíkocska és a két éve született őzgida is, aki már „öregdiáknak” számított.

Talán senkire nem volt azonban nagyobb hatással a farsang híre, mint Macira, a kis medvebocsra. Az örömébe azonban nem kis szomorúság vegyült. Ő ugyanis még csak a következő évtől számított felsős diáknak, így nem vehetett részt a jelmezes bálon. Neki bizony már hét órakor kiosztották a pizsamát, és aludnia kellett, hogy másnap friss legyen, és figyelni tudjon a tanórákon. Bánatosan hallgatta az erdő szerte terjedő híreket, hogy ki, hol, miféle anyagokat – színes tollat, bolyhos szőrmét, mohát, tarka leveleket – szerez be, hogy minél szebb, mutatósabb legyen a jelmeze.

Aztán eljött a nagy nap. A rendezvény helyszínén, a tágas tisztáson, gyülekezni kezdtek a nézők, többnyire a diákok szülei, ismerősei, rokonai, vagy csak úgy, a bámészkodók, akik kíváncsiak voltak arra, ki lesz az első helyezettje a jelmezes versengésnek.

Az égre feljött a hold nagy, kerek, ezüst gömbje, és szépen megvilágította a rétet. De mivel az esti ég kissé felhősnek ígérkezett, a szervezők más világításról is gondoskodtak, arra az esetre, ha a fáradékony öreg hold időnként elbújtatná fényes orcáját egy-egy felhőpárna mögé. Erre ott voltak a körben keringő szentjánosbogarak, akik önként vállalták, hogy kis lámpásaikkal emelik az est fényét. A muzsikáról énekes madarak, rigók, csalogányok, fülemülék gondoskodtak, akik a ciripelő tücskökkel és kabócákkal felváltva szolgáltatták a zenét a táncolni vágyóknak. Az ehető ropogtatni és rágcsálni valót, a nézősereg és a szülők hozták a vigasságra.

Hamarosan megérkeztek a jelmezt viselő tanulók is.
Az elsőnek bevonuló nyuszi jelmezes kisdiákot mindenki megtapsolta, bár a jelmez alól időnként kibúvó, rozsdaszínű, zászlóként lebegő farkinca némi meglepetést okozott. Azt azonban senki sem látta, amikor a pódiumról való levonulás után, ő a feltálalt magkészlethez vonult, és lelkesen ropogtatni kezdte kedvenc héjas mogyoróját.

A második fellépő egy mókus volt. A jelmezes farok ugyan kissé kurtára sikeredett, de a fején lévő pántocskán, mely a hosszú füleket volt hivatott rövidíteni, senki nem ütközött meg. Azt meg végképp nem látta senki, amikor a jelmezes mókuska elosont répát csenni a nagy közös tálból.

A következő jelmezes egy strucc volt. A háta szépen púposodott, ahogy az egy strucchoz illett, hasa alól azonban furcsamód vékony, hosszú lábak bújtak elő, a fején pedig, elől, hosszú, piros csőr ékeskedett. Azt nem várta el tőle senki, hogy a fejét – a strucc jó szokásához híven – a homokba dugja, de kis meglepetést azért okozott azzal, amikor az ételek közül, éhe csillapítására, az apró, ezüstpikkelyes halacskát választotta ki magának, és amikor jól lakott, bizony elhangzott egy halk kelep-kelep is.

Hátra volt azonban még jó pár jelmez.
Következőnek egy kerek hasú, zöld békajelmezes alak lépett a tisztás közepén felállított pódiumra. Az orcája két oldalán lévő nagy gombóc arra utalt, éppen felfújta magát, de erről utóbb kiderült, magokkal volt tele, amit a későbbiekben még tovább töltögetett a nagy, közös tálból.

A holdvilágos tisztáson ekkor egy róka jelent meg. A farka ugyan neki is igen rövidke volt, hasonlóan a mókuséhoz, de mintha még a nyaka is megnyúlt volna. Nagyon ijedtnek tűnt, és megszeppenve azonnal szabadkozni kezdett, amikor – vörhenyes bundája félrecsúszván – kiderült, a hasa oldalán barna alapon, fehér pettyecskék látszanak.

Az újabb jelmezes egy nagytermetű sün volt, akinek égnek álló tüskéi igen jól mutattak, csak a fején lévő kendő volt szokatlan. Ez azonban alapos szemlélődést követően magyarázatot nyert, merthogy az álla alatt lógó kis fehér agyarakat volt hivatott eltakarni.

Egy ugyancsak feltűnő jelmezt viselő, piros-fekete hátú kígyó hasa alól zöld, karmos lábacskák tűntek elő. Ez a ritkafajta kígyó – vélhetően, bevett szokásához híven -, bizony gyakran nézegetett hátrafelé, nem tört-e még le a farkincája.
De ezen senki nem ütközött meg, mint ahogy azon sem, hogy a fehér galambnak fekete, hosszú farka volt, és burokkolás helyett cserregett. Ez utóbbi madár, kicsivel később – óvatosan, hogy meg ne lássák -, az ennivalók között lévő málnástál fényes kiskanalát kerülgette, mint aki nagyon kívánkozik rá, hogy az az övé legyen, magával vihesse.

A nézelődők megcsodálhattak még néhány valóban kedves jelmezt, tarka tollakkal fedett négylábú madarakat, szőrös kétlábúakat, színes levéllel beborított csúszómászókat, amikor váratlanul egy helyes medvebocsos figura jelent meg a tisztás szélén.

A bál szervezői azonnal középre invitálták, jól megnézték, megforgatták, de úgy tűnt, az újonnan jött versenyző jelmeze több mint tökéletes. Nem lógott ki az alól bizony semmi. Sem oda nem illő lábacska, sem a kelleténél hosszabb farok nem látszott ki az ügyes maskara alól.
Az alak meg sem szólalt, még akkor sem, amikor eredményt hirdettek, és őt kiáltották ki a verseny győztesének. A struccruhás versenyző azonban csak nem állhatta meg, hogy oda ne csípjen a kerek, szőrös mackófülekhez. A jövevény felszisszent. A nyuszi jelmezes szintén féltékeny volt, ő a bundájába markolt bele próbaképpen, hátha leesik a jelmez, és meglátják, kit takar. Végül az óriás, fején kendőt viselő sündisznó, aki szintén nagyot csalódott, hogy jelmezével nem kapott első helyezést, rálépett a bocs lábára. Akkor az a meglepetéstől és a fájdalomtól váratlanul elbrummogta magát.

Az ezüst hold éppen kibújt felhőpárnája alól, nappali fénnyel árasztva el a tisztást, amikor a nézők meglepődve rájöttek, hogy a tökéletes medvejelmezes alak nem más, mint Maci, a fiatal medvebocs. Hát kiderült a turpisság. De nem volt ez igazi csalás, csupán a kicsi medvebocs nem tudott ellenállni a kíváncsiságának, hát elszökött otthonról, hogy fiatal kora ellenére, ő is láthassa az erdei iskola első farsangi bálját.

Végül ez alkalommal nem osztották ki a jelmezverseny első díját. Bölcs Bagoly igazgató úr azt mondta, tekintse minden résztvevő magát nyertesnek, mert az összejövetel nagyon jól sikerült, és mindnyájan dicséretet érdemelnek az ötletes jelmezekért.

Ekkor a tisztás szélén megjelent Maci anyukája, aki nemrég vette észre, hogy fiacskája elszökött otthonról, hát utána eredt, hogy hazavigye.
Aznap éjjel, ágyában fekve, a kis bocs arról álmodott, hogy a következő farsangon valóban az ő jelmeze lesz a legjobb, és megérdemelten kapja majd meg a nyertesnek járó jutalmat, az első helyezést.

A kép forrása freepik.com

Ariadne Sweet: Katica farsangja

Ez a mese olyan régen történt, hogy még nem voltak pöttyei a katicabogárnak.

Elmesélem jól figyelj!

Történt egyszer, hogy a kerek erdő szélén farsangot rendeztek az állatok. Bölcs bagolynak öltözött a szamár, báránynak a farkas, tündérnek a boszorkány. A Katicabogárka is hírét vette a bálnak, de nem volt semmi ötlete, minek is öltözhetne ő, hiszen nem volt semmi csak őrá jellemző tulajdonsága. Elhatározta hát, hogy egyszerűen csak ő lesz a legszebb a bálban.

De mit is vehetne fel?

Türkizkék, selyem estélyi ruhát álmodott magának, szivárványos tündérszárnyakkal, akár a szitakötőé. Képzeletében lélegzetelállítóan pompázott benne a bálon, minden szempár reá szegeződött, csodálva szépségét. El is viharzott Rák apóhoz, aki híres szabó volt a kerek erdőben. Rák apó szívélyesen fogadta a Katicát, de türkizkék selyem, és a szárnyakhoz csillámló zöld szín sajnos nem volt a raktárában. Sajnálkozva tárta szét nagy rákollóit. A Katicabogárnak szertefoszlottak csodás álmai.

-Micsoda bosszúság! -sóhajtott.

-Ki tudja ezt még!-mondta a bölcs Rák apó és piros selymet terített a Katica elé.

Szép volt a piros selyem is. Katicánk megrendelte hát a piros estélyi ruhát. Napról-napra jobban megbarátkozott a gondolattal, hiszen piros ruhában majdnem annyira szép lesz, mint az elképzelt türkizkékben. Eljött a ruhapróba napja. Izgatottan várta a percet, amikor majd a tükör elé fordul, a habos-selyem báli ruhában, és elsőként megláthatja szépségét. Rák apó mosolyogva terítette elé művét. A ruha valóban mesés volt. Katicánk a boldogságtól nevetve próbálta magára. De jaj!

A ruha nem állt neki jól. Olyan volt benne, mint egy piros, gömbölyű ribizli.

Micsoda bosszúság!-sóhajtott.

-Ki tudja ezt még!-mondta a bölcs Rák apó.

Közeledett a farsangi bál napja, nem volt mit tenni, felhúzta hát Katicánk a piros, selyem ruhát, még ha úgy is festett benne, mint egy pirosan mosolygó ribizliszem. Elindult benne a bálba.

A kerek erdőben elviharzott mellette egy tündérjelmezbe bújt boszorkány, egy báránynak öltözött farkas, aztán legutoljára a bölcs bagolynak öltözött szamár. De jaj!

A szamár, csak szamár maradt, még ha bölcsek jelmezét is hordta, és ahogyan mellette eliszkolt, egy sáros pocsolyába csapta patáit, és beborította a Katica gyönyörű, piros selyem ruháját fekete sárpöttyökkel. -Micsoda bosszúság!-sóhajtott a Katica.

Rák apóra gondolt, ő mit is mondana erre?

-Ki tudja ezt még!

Piros is volt, gömbölyű is, most már fekete pöttyös is.

De mégis ő lett a bálban a legszebb.

-Nézzétek, milyen szép a Katicabogárka!-kiáltott a tündérnek öltözött boszorkány, a báránynak öltözött farkas, és a többi maskarába öltözött erdei állat. Felálltak, és megtapsolták. Katicánk boldog volt, és Rák apóra gondolt. Valóban nem lehet tudni, mikor fordulnak bosszúságból, jóra a dolgok. Annyira megszerette új ruháját, a fekete pöttyökkel, hogy még ma is azt viseli. Azóta piros, dundi, és pöttyös a katicabogár.

A kép forrása: freepik.com

Bartos Erika: Jelmezbál

Egy délután a kis barátok Babóca házában üldögéltek.

– Ideje, hogy készülődjünk a jelmezbálra! – mondta Pihe, a lepkelány.

– Te mi leszel? – kérdezte Bogyó.

– Az titok! – válaszolta Pihe. – Mindenkinek titokban kell elkészítenie a jelmezét, hogy meglepetés legyen!

– Bizony, szaladjunk mind haza, lássunk munkához, már csak három nap van a jelmezbálig! – mondta Baltazár.

Bogyó hamar eldöntötte, hogy gomba lesz. Fehér lepedőből köpönyeget varrt, a gombakalapot pedig egy piros tálkából készítette. Sok fehér pöttyöt festett rá.

Babóca virágjelmezt készített. Zöld papírból leveleket vágott ki, és felvarrta egy zöld takaróra. Ez lett a palást. A virágszirmok lila papírból készültek.

Baltazár, a méhecske, és Dorottya, a dongókislány együtt készülődött. Baltazár ördögnek, Dorottya angyalnak öltözött.

Gömbi, a kis virágbogár kényelmesen elhelyezkedett hintaágyában, és hozzálátott, hogy barna fonalból oroszlánsörényt készítsen.

Az utolsó estén minden házikóban sokáig égett a villany.

Mindenki a jelmezén munkálkodott, készülődött a másnapi mulatságra.

Elérkezett a nagy nap! Az erdő lakói eldöntötték, hogy idén a szarvasbogár házában lesz a jelmezbál. Így aztán nekiláttak, hogy színes papírokkal, lufikkal, szalagokkal feldíszítsék Vendel házikóját.

Eközben Lili, a rózsabogár házában finomabbnál finomabb sütemények készültek a délutáni mulatságra. Babóca, Ugri, és Döme, a krumplibogár is segített Lilinek.

Végre eljött a délután, és mindenki felvehette a jelmezét!

A házigazda, Vendel, dobókockának öltözött. Izgatottan várta a vendégeket. Először Bogyó és Babóca érkezett meg, gomba és virágjelmezben.

Hamarosan megjött Baltazár ördögnek, Dorottya angyalnak öltözve, és megérkezett Pihe is, rákjelmezben.

Megjött Ugri kaktuszjelmezben. Gömbi oroszlánnak öltözve, Döme szakácsruhába bújva, és megjött Lili, szőlőjelmezben. Sok lila lufi csüngött a ruháján.

A bolha polipnak öltözött, a szentjánosbogár ceruzának. Csiga Csaba katonának, a kis hangya pedig palacsintának.

És ekkor sírva betoppant Szellő, a szitakötőkislány.

– Eltűnt! Eltűnt a gyönyörű királylány ruhám! Szépen kimostam, kiakasztottam a faágra, de elvitte a szél!

Szellő keservesen zokogott. A többiek vigasztalni próbálták.

– Neked adom a katonasisakom! Nekem elég lesz a kard! – javasolta Csiga Csaba.

– Neeem! Az fiús! Nekem csodaszép királylány jelmezem volt! De elvitte a szél!

– Tudom már! Készítünk neked új jelmezt! – szólt Ugri. – Napocska jelmezt!

Ez már nagyon tetszett Szellőnek.

– A sárga függöny éppen jó lesz palástnak! – kiáltott Babóca.

A napsugarakat pedig elkészítjük ezekből a sárga papírcsíkokból! – mondta Vendel, és leakasztotta a szalagon csüngő papírdíszeket.

Ragasztottak, vágtak, varrtak, alkottak mind, és hamarosan elkészült a gyönyörű napocskajelmez.

– Én pedig neked adom ma estére a kis lámpásomat! Egy ceruzának úgysincs szüksége lámpásra! – mondta nevetve a szentjánosbogár.

– Köszönöm! – mondta Szellő, és olyan boldog volt, hogy egészen elpirult örömében.

Az erdő kis lakói körbeálltak, énekeltek és táncoltak, amíg be nem sötétedett. Mind egyetértettek abban, hogy Szellőnek volt a legkülönlegesebb jelmeze, mert az a Napocska, ami este is világít, igazán különleges!

Szellő megköszönte barátainak a szép napocskajelmezt. A bál után hazavitte magával, és ma is féltve őrzi a szekrényében.

Bogyó és Babóca játékokat itt találsz >>>

Fésűs Éva: Pöttömke hóember lesz

Az óvodában, ahová Pöttömke jár, jelmezbált rendeztek. Hű, mekkora izgalom előzte meg! Már hetekkel előbb készültek a pompás jelmezek. Az óvó néni ügyes keze alól mintegy varázsütésre került elő a hosszú fülű nyuszisapka, a pöttyös katicabogár-szoknya, a fekete kéményseprő-ruha, a napraforgó bóbita, hosszú szakáll a törpéknek, és korona a békakirálynak.

A nagycsoportosok előadást is rendeztek. Énekeltek, verset mondtak, és mindennap többször próbálgatták azt a jelenetet, amiben egy köpcös, büszke hóember is szerepelt. Minden úgy ment már, mint a karikacsapás, amikor két nappal a jelmezbál előtt megbetegedett az a kisfiú, aki a hóembert játszotta volna.

Körülnézett az óvó néni, és azon gondolkodott, hogy ki is helyettesíthetné? Kit tudná nagyon jól, nagyon büszkén és hibátlanul elmondani a hóember szerepét? Pöttömke tüstént jelentkezett. Kézzel-lábbal hadonászott, majdnem leesett a székről, arcocskája kipirult, úgy bizonygatta, hogy csak bízza rá azt a szerepet az óvó néni, meglátja, nem lesz semmi baj!

Ugyanakkor Pirinyó Piroska is jelentkezett, mert hiszen kislány is lehet hóember, és ő nagyon, de nagyon szeretett volna szerepelni, legalább annyira, mint Pöttömke. Csak hát Pirinyó Pirosa selypített, a nevét sem tudta szépen kimondani, ezért aztán az óvó néni választása inkább Pöttömkére esett. Piroskát pedig beállította a hóvirágokat játszó kislányok közé, hogy ne fájjon a szíve. Ott nem kellett beszélnie.

– És te, Pöttömke – mondta kedvesen -, nehogy valami szeleburdiságot csinálj! A verset hiba nélkül kell ám tudnod. Itt van, felírtam erre a papírra. Kérd meg ma délután édesanyádat, hogy tanítsa meg neked, mert erre itt már nincs idő.

– Igen, óvó néni! -kiáltotta Pöttömke, és örömében tüstént fél lábon kezdett ugrálni. Hazafelé menet pedig nem állta meg a kis haszontalan, hogy hosszú orrot ne mutasson Pirinyó Piroskának:

– Mit akartál, te kis selypes? azért is én leszek a hóember!

Pirinyó Piroskának legörbült a szája széle, de nem szólt. Már megszokta, hogy Pöttömke meg néhány pajkos társa kicsúfolják, amiért selypít. Hát ki tehet arról, hogy nem úgy forog a nyelve, ahogy szeretné? Pöttömke másnap még dicsekedett is az óvodában, mert már tudta a mondókát.

– El sem tudnád mondani, annyi “r” van benne! Bezzeg, ha én szavalom el, azt meghallgathatod! Az lesz a legszebb vers az egész jelmezbálon!

Mi tagadás, valóban szépen tudta. A próbán az óvó néni megdicsérte. Nem is csoda, hiszen annyit gyakorolta! Tündéranyuval legalább huszonötször elmondták otthon, majd elszavalta egészen egyedül apunak, nagyanyónak, nagyapónak, a tarka cicának, a szomszéd Vakkantó kutyának és este az ágyban a mackójának. Mindenki tapsolt vagy bólogatott. a kutyus elismerően vakkantott, a cica hízelegve dorombolt. Csak a mackóból jött ki nehezen az elismerés hangja, mert kissé akadozott a dörmögője és többször előre-hátra kellett hajlítgatnia, amíg végre kimondta: “re-meeek… re-meeek!” Legalábbis Pöttömke így hallotta.

Amikor pedig elérkezett a jelmezbál napja és ráadták a kék gombos, fehér hóember-ruhát, fejébe nyomták a piros fazékkalapot, kis kezébe meg a nagy söprűt, nem akadt nála boldogabb gyerek az óvodában. A söprűvel ugyan akadt egy kis baj, mert örömében addig hadonászott vele, amíg egy kislánynak leverte a virág-bóbitáját. Emiatt egy kis kavarodás támadt, de a bóbitát sikerült megmenteni. Azután Pöttömke mindjárt menni akart, hogy elmondja a verset. Erőnek erejével kellett visszatartani, mert még nem ő következett.

Végül mégis elérkezett a várva várt pillanat! Az óvó néni intett, Pöttömke peckesen kiballagott a színpadnak felállított dobogó közepére, ahol már félkörben álltak a hóvirágok, vagyis a fehér szoknyás, fehér bóbitás kislányok. A hóembernek szerepe szerint méregbe kellett gurulnia, amiért a hóvirágok ki mertek bújni a hó alól, és pattogó, büszke verset mondani arról, hogy ő itt az úr! Hanem amint Pöttömke-hóember nagy lélegzetet véve kinyitotta a száját, az úgy is maradt, mert abban a szempillantásban észrevette, hogy a terem tele van arcokkal és szemekkel.

No, persze, a közönség! Köztük van apu, anyu, nagyanyó is, de most egyiket sem látja. Csak arcokat és rengeteg szemet! Jaj, mióta van ennyi szempár a világon és miért nézik őt olyan furcsán?… Úgy megszeppent, hogy csak markolászta a söprűnyelet, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán. Hiába súgott az óvó néni, hiába integettek a függöny mögül a pajtásai, riadtan érezte, hogy elveszítette a verset. Úgy elveszítette, mint nyáron a piros üveggolyót, amit sohasem talált meg. Körös-körül mozgolódni kezdtek a hóvirág-kislányok, zizzzent a sok kis fehér papírszoknya. Ott állt közöttük Pirinyó Piroska! No hiszen, még csak ez kellett Pöttömkének! A vers helyett valami egészen más dolog jutott eszébe. Az a minapi csúfolódás, hetykeség!…Most majd biztosan Piroska fog valami csúfondárosat mondai!

Ettől a gondolattól eltörött Pöttömke mécsese, vagyis keserves sírásra fakadt. Ha nem eredt meg a szava, hát megeredt a könnye. Patakokban folyt végig az arcán, le a kék gombos, fehér hóember-ruhára. Ebben a pillanatban Pirinyó Piroska rámutatott Pöttömkére, és csengő hangon felkiáltott:

– Nini! Olvad a hóemberrr!

Úgy megnyomta az “err”-t, hogy csak úgy berregett. Kitört erre a kacagás meg a taps! A pirinyó kislány megmentette a kátyúba jutott előadást. A hóvirágok is nevetni kezdtek és az óvó néni intésére gyorsan eljárták táncukat a síró hóember körül. Egyetlen műsorszámnak sem támadt akkora sikere, mint a hóembernek az ő hóvirágaival. A közönség nagy része nem is tudta meg, hogy Pöttömkének verset is kellett volna mondania…

Előadás után uzsonna következett és vidám játék. Hogy, hogy nem, az uzsonnaasztalnál Pöttömke éppen Pirinyó Piroska mellé került. Komoran, leszegett fejjel várta, hogy Piroska kinevesse. Biztosan visszaadja a kölcsönt!…A pici kislány ehelyett megbökte őt parányi mutatóujjával:

– No?

– Mit akarsz? – mormogta Pöttömke.

– Ugye, nem fogsz csúfolódni többet? Hiszen olyan jól kimonmdtam, hogy “rrr”!

Pöttömke meglepetten ránézett, hallgatott egy pillanatig, azután hevesen megrázta a fejét:

– Különben sem csúfolnálak!

És mind a ketten nekiláttak a finom uzsonnának.

A kép forrása: freepik.com

Kovács Barbara: A csillagruha (Forrás: Idesüss könyv)

– Azt hiszem, csillag szeretnék lenni! – mondta a jóéjszakát-puszi után Zsófi anyának.

– Az óvodai farsangon? – kérdezte anya.

– Igen, ott. Már nemsokára lesz…csinálsz nekem csillagocska-jelmezt?

– Majd együtt megcsináljuk a hét végén, most aludj szépen!

Zsófi hamar elaludt és arról álmodott, hogy már készen volt a jelmeze, és abban pont úgy nézett ki, mint az ő kíváncsi csillagocskája, aki karácsony óta vele volt. Pontosan úgy ragyogott és pontosan ugyanolyan viccesen hunyorogva nézett.

Másnap Zsófi, amikor hazajött az oviból, kezébe vette a csillagocskáját és elújságolta neki, hogy nemsokára ő is kiscsillag lesz, majdnem igaziból. A csillagocska biztatóan hunyorgott rá. Amikor elmúlt a karácsony, s apa leszedte és egy dobozba tette a fáról a díszeket, Zsófi a csillagocskát kivette közülük és a polcára tette a főhelyre, a nagy maci és a rózsaszín nyuszi közé, és azóta mindennap játszott és beszélgetett vele.

Eljött a hétvége. Zsófi alig várta, hogy anya készen legyen a főzéssel meg a mosogatással, mosással és végre hozzáfogjanak a jelmez készítéséhez. Segített anyának a konyhában mindent a helyére rakni, felterítette a zoknikat a szárítóra, aztán ragasztóval, színes papírokkal, fonalakkal felszerelkezve letelepedett a szobai nagy szőnyegre. Anya is összeszedett mindenféle varrószerszámot, fényes selyemanyagot, csipkét, gombokat, szalagokat, kartonpapírt. Apa drótot, fogókat készített oda a dróthajlításhoz, szigetelő szalagot vett elő a szerszámos dobozából, hátha szükség lesz rájuk.

Vasárnap estére elkészült a jelmez. Nagyon szép lett. Apa csillagformára hajlította a drótot, anya rávarrta a fényes selyemanyagot, Zsófi pedig két huncut gombszemecskét, pici orrocskát és egy mosolygó szájacskát ragasztott rá. Este Zsófi a párnájára tette a csillagocskáját és elalvás előtt sokáig nézegette.

– Holnap nagy meglepetés vár rád! – mondta neki.

-Jaj de jó! Micsoda? – kíváncsiskodott a kiscsillag.

– Majd meglátod! Nem árulom el, titok! De nagyon fogsz neki örülni – válaszolta Zsófi.

– Ugye holnap lesz a farsangi jelmezbál az oviban?

– Igen, és holnap csillagocska leszek, mint te.

– Úgy szeretnék egyszer én is elmenni az oviba! Már olyan sok érdekes dolgot meséltél róla!

– Na, most aludjunk! – mondta Zsófi és gyorsan becsukta a szemét, mert attól félt, ha tovább beszélgetnek, még el találja árulni a meglepetést.

Másnap reggel indulás előtt gyorsan a zsebébe dugta a kiscsillagot, aki izgatottan ficánkolt, míg az oviba nem értek. Anya az öltözőben ráadta Zsófira a csillagjelmezt, elköszönt és elment.

– Itt a meglepetés! – suttogta Zsófi a kiscsillagnak, miközben elővette a kabátzsebéből és a hajába tűzte.

– Az óvoda! Jaj de jó! De jó, hogy elhoztál! De szép itt minden, milyen érdekes! És bemehetek veled a gyerekek közé is? – örvendezett a kiscsillag.

– Már megyünk is! – indult az ajtó felé Zsófi.

– Várj, várj! Nekem is van egy meglepetésem! – állította meg Zsófit a csillagocska. Aztán háromszor felvillantotta ragyogó fényét… Zsófi hirtelen nem is értette, mi történt. Az öltöző eltűnt, és valami mindent betöltő, csodálatosan szép, mélykék puhaság vette körül. Amerre csak nézett, ragyogó csillagok sziporkáztak mindenfelé. Zsófi úgy érezte, mintha lebegne, sőt mintha egyre feljebb emelkedne. Kedvesen kanyargó dallamokból szőtt ünnepi zene szólt, s erre a zenére táncoltak, pörögtek körülötte a csillagok. Egyre több és több csillag kavargott körülötte, s a csillagörvény egyre magasabbra emelte, miközben ragyogó fénnyel szórták be a ruháját, a haját, a cipőjét. A tenyérnyi csillagocskák lágyan megtelepedtek a kezén, az arcán, a homlokán. Az ünnepi zene csak szólt, szólt, egyre szebb lett, és ebben a meseszép csillagtáncban Zsófi úgy érezte, mintha ő maga is csillaggá vált volna. Aztán egyszerre csak újra ott volt az öltözőben. a zene véget ért. a sok csillag eltűnt, de ragyogó fényük ott maradt Zsófi ruháján és haján. Zsófi lassan magához tért ámulatából és bement az öltözőből a szobába.

– De szép vagy, Zsófi! Gyönyörű vagy! – lelkendeztek a gyerekek.

-Pontosan olyan vagy, mintegy igazi csilag – mondta az óvó néni. – Ki csinálta ajelmezedet?

– Apa, meg anya, meg én, és még valaki…-felelte Zsófi titokzatosan. Aztán nagy-nagy szeretettel megsimogatta a hajában gyémántfénnyel ragyogó csillagocskáját.