"Mesés" játékok webáruháza itt >>>
Tündérmese
Messze, messze, még az Óperenciás-tengeren is túl, szép Csodaországban kis hercegnő született. Bölcsője köré gyűltek a tündérek. A királynő így szólt:
– Ajándékozzátok meg ezt a gyermeket azzal, amit legértékesebbnek gondoltok.
Az első tündér ezt suttogta a bölcső fölött:
– Én olyan szépséggel ajándékozlak meg, hogy aki rád néz, úgy véli, tavaszi virágot lát.
– Én olyan sudár alakot adok neked, amilyen a fiatal pálma törzse – ígérte a második.
– Tőlem – szólt a harmadik – földbe rejtett aranykincseimet kapod.
A tündérkirálynő elgondolkozott.
– Az emberek s virágok szépsége elhervad – mondta halkan.
– A szélvihar derékba töri a pálmát, a kor meghajlítja a karcsú alakot. Az emberek meggyűlölik, aki aranyát nem osztja szét köztük, aki meg szétosztja, maga marad szegény. Semmi maradandót nem adtatok ennek a gyermeknek.
– De hát mi maradandó az emberben, s mivel ajándékozod meg őt te, tündérkirálynő? – kérdezték a többiek.
– Én jóságot ajándékozok neki – válaszolta mosolyogva a tündérkirálynő.
– A szív jósága olyan, mint a nap melege: életet ad... Jóság nélkül olyan a szépség, mint illat nélkül a virág. Jóság nélkül a gazdagság csupán az önzés gyámola. Jóság nélkül még a szerelem is csak tűz, mely pusztít és éget. A ti ajándékaitok múlandók, a jóság maradandó: olyan, akár a forrás, melyből minél többet merítesz, annál bőségesebben buzog. A jóság – az egyetlen kiapadhatatlan kincs.
S itt ráhajolt az alvó gyermekre, szívét gyengéden megérintette, s ezt suttogta:
– Légy jó!
Írta: Henryk Sienkiewicz, Sebők Éva fordítása
Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
A bujdosó macska
Egyszer volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy macska. Ezzel a macskával nagyon mostohán bánt az asszonya, elkeseredett erősen, s nagy bújában, bánatában fogta magát, otthagyta a gazdasszonyát, s elment világgá. De hogy szavamat össze ne keverjem, mielőtt útnak indult volna, az udvaron talált egy nagy vörös répát, szekeret csinált belőle, nagy hirtelen fogott két egeret, azokat a szekér elé fogta, s úgy indult bujdosóba. Mennek, mendegélnek hegyeken-völgyeken által, de bizony az egerek elfáradtak, egyre lassabban lépegettek. Gondolja magában a macska: így nem messzire haladunk. Fogott az úton még két egeret, a másik kettőnek elejébe fogta, s úgy hajtott tovább.
Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy rákkal. Kérdi a rák:
- Hová mégy, te macska?
- Megyek vándorolni.
- Vígy el engem is, mert a halak kikergettek a vízből.
- Hát miért kergettek ki?
- Azért, mert mindig csipkedtem őket az ollómmal.
- No, hát gyere, ülj fel.
Továbbmennek, mendegélnek, s hát az út közepén két tojás van. Megszólal az egyik tojás, s kérdi a macskától: - Hová mégy, te macska?
- Megyek vándorolni.
- Vígy el minket is! Nem volt maradásunk az asszonyunknál, mert azt kívánta, hogy három csirke keljen ki belőlünk, pedig csak egy van bennünk.
- Jól van, gyertek, üljetek fel.
Felültek a tojások a répaszekérre, s a macska hajtott tovább.
Egyszerre csak rászállott a szekérre tíz fecske s tíz pacsirta. Nem is kérdezték a macskától, szabad-e, nem-e, szépen letelepedtek, s mentek ők is. Még egy jó hajításnyira sem mennek, egy csomó gombostűt találnak az úton.
Kérdi a macska:
- Hát ti hogy kerültetek ide?
- Mi bizony úgy, hogy egy társunk megszúrta az asszonyunkat, s az asszonyunk haragjában mind kidobott az útra.
- Hát akkor csak ti is üljetek fel a szekérre, gyertek velünk.
Továbbmennek, mendegélnek, s estefelé egy kicsi házikóhoz érnek. Abban a kicsi házikóban egy öregasszony lakott, a macska bement hozzá, köszöntötte illendőképpen, s szállást kért éjszakára. Mondja az öregasszony: - Adnék én jó szívvel, de ide minden éjjel zsiványok jönnek, itt ugyan nem lesz nyugodalmatok.
De a macska addig beszélt, hogy így meg úgy, nem félnek a zsiványoktól, hogy az öregasszony szállást adott nekik. A négy egeret bekötötték az istállóba. A két tojás beleült a tüzes hamuba. A rák a vizes dézsába, a gombostűk a törülközőbe, a macska meghúzódott az ajtó sarkában, a fecskék mentek az eresz alá, a pacsirták pedig a ház tetejére.
Hát csakugyan éjjel jönnek a zsiványok, bemennek a házba, letelepednek a kemence mellé, tüzet akarnak gyújtani. De amint megpiszkálják a hamut, a két forró tojás szétpattant, s szemük-szájuk tele lett tojás hajával meg sárgájával.
Hej, uram, teremtőm, megijedtek a zsiványok, égette a tojás az arcukat erősen, szaladtak a vizesdézsához, hogy megmosdjanak. De ahogy belenyúltak a dézsába, a rák jól megcsípte az ujjukat. Lekapják az alsó szegről a törülközőt, hogy megtörülközzenek, de a gombostűk jól összeszurkálták őket. Még jobban megijednek, szaladnak kifelé, s ott meg nekik ugrik a macska, s istenigazában összevissza karmolta az arcukat.
Ki az udvarra, mintha szemüket vették volna, de ott meg a fecskék és a pacsirták elkezdtek csiripolni: - Zsiványok, zsiványok! Fogjátok meg! Ahányan voltak, annyifelé szaladtak, többet az öregasszony házához vissza se jöttek.
Reggel a macska megköszönte a szállást az öregasszonynak, a négy egeret befogta a vörösrépa szekérbe, aztán mind felkerekedtek, mentek tovább. Hanem amint egy hídra értek, halljátok csak, mi történt. Az egerek mitől, mitől nem, megijedtek, a szekeret belerántották a vízbe. Hej, istenem, lett nagy ijedelem. A pacsirták és a fecskék, huss felrebbentek és elrepültek. A macska is nagy üggyel-bajjal kiúszott, de a szegény rák az ott maradott a vízben, no meg a gombostűk is. Hogyha ezek a vízben nem maradtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Égig érő paszuly
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény asszony. Annak volt egy fia meg egy kis tehénkéje.
Egyszer úgy elfogyott az ennivalójuk, hogy el kellett a kis tehénkét hajtsák a vásárra, hogy eladják.
Mondja az anyja a kisfiúnak: - Eredj, fiam, reggel hajtsd el. De vigyázz ám, hogyan adod el, nehogy károsak legyünk benne.
El is hajtotta a fiú a vásárra, hát mindjárt akadt is vevője. Meg is csinálta a vásárt a fiú, elcserélte a tehenet egy szem paszullyal.
Az anyja sírt keservesen, hogy a tehénkét ennyiért adta oda.
De a fiú vigasztalta: - Ne búsuljon, édesanyám, azt mondta az öregember, aki megvette a tehenet, hogy még most, este ültessem el, s meglátom, hogy mi lesz belőle. Elültette a kisfiú az ablak alá a kis kertbe a paszulyt, de még vacsorázni sem tudott, úgy várta, hogy mi lesz vele. Csak lefeküdt.
Hát reggel, mikor felébredt, látta, hogy kikelt a paszuly. Kinéz az ablakon, de nem is látta a tetejét. Kiment s megnézte, de bizony őkegyelme hiába bámulta, nem látta a tetejét.
Mondja az anyjának: - Na látja, édesanyám, mennyit ér a paszuly. Megyek, felmászom a tetejére.
Az anyja mind kérlelte, hogy ne menjen, de mégis elment. Délfele elindult, s ment felfelé a paszulyon. Addig ment, mendegélt, már olyan magasságban volt, hogy szinte szédült. Akkor egyszer csak elérte az égboltot. Hát ott az égbolton volt egy kis nyílás. Bekukucskál a fiú, s lát ott valami világosságot.
Azt gondolja magában: “A paszulynak elértem a tetejét, de most már szeretném megnézni, mi van ott benn.”
Összeszedte a bátorságát, s belépett az ajtón. Hát látja, hogy ott nem is messze van egy kis házikó.
Gondolja magában: “Most már úgyis éjjel van, itt szállást kérek, s reggel megyek haza.” Hát ahogy benyit, ott talál egy asszonyt.
Felkérdi az asszony: - Hol jársz itt, te kisfiú, mikor az én uram a hétfejű sárkány? Ha meglát téged, rögtön megesz!
Jaj, könyörgött a kisfiú, hogy bújtassa el, mert ő úgy fél a sárkánytól.
Kérdi az asszony: - Éhes vagy te, kisfiú?
- Jaj, bizony éhes én - felelte a kisfiú -, még tegnap se ettem semmit.
Az asszony adott vacsorát a kisfiúnak, a kisfiú megköszönte szépen a szívességet.
- Namármost gyere, rögtön bújjál el, mert jön haza az uram, s ha meglátja, hogy itt vagy, mind a kettőnket megöl.
Hova bújtassa el a kisfiút? Behozza a dagasztóteknőt, beteszi az ágy alá, s aláborítja a kisfiút.
Álmos volt a kisfiú, de úgy meg volt ijedve, hogy nem mert elaludni.
Hát mikor üti az óra a tizenkettőt, támad nagy dörömbölés, zúgás. Jön haza a hétfejű sárkány, hoz egy fekete tyúkot a hóna alatt. Leteszi az asztalra, s mondja: - Tojj egyet! Hát rögtön tojt a tyúk egy aranytojást. A sárkány megint rákiáltott. - Tojj még egyet! Ameddig mondta a sárkány, addig mindig tojt a tyúk. De a sárkány nagyon éhes volt. - Asszony, vacsorát ide! - kiabálta.
Ad az asszony vacsorát, vacsorázik a sárkány. Mikor megvacsorázott, azt mondta a feleségének, hogy adja oda a muzsikáját. Amint ott muzsikál, egyszer csak elkezd szaglálni. - Te asszony, miféle idegen szag van ebben a házban?
- Csak nyugodjék, lelkem, muzsikáljon, nincs itt semmiféle idegen.
- Nekem rögtön add elő, mert különben széjjeltéplek. Az asszony addig csitította, amíg belenyugodott, s amint ott muzsikált, egyszer csak elérte az álom, s szép csendesen elaludt.
Gondolta magában az asszony, jó lesz neki is lefeküdni, mert mindjárt megvirrad, s még nem is aludt.
A kisfiú, mikor észrevette, hogy mind a ketten elaludtak, kibújt a teknő alól, hóna alá fogta a fekete tyúkot, a másik kezébe a muzsikát, s gyerünk, szaladt vele ki a házból. Szaladt.
Mikor jött volna be a lyukon, ahol felment, gondolja magában, visszanéz, vajon nem jön-e a sárkány a tyúk után. Hát úgy megijedt, mert a nagy sárkány egészen a nyomában volt már, úgy szaladt. A kisfiú gyorsan leeresztette magát a szál paszulyon, a szekerce éppen künn volt a karfán, vette, s hamar kivágta a szál paszulyt vele.
A sárkány lebucskázott, keze-lába kitörött, s a kisfiú agyonütötte s elégette. Többet nem kell féljen tőle senki.
Akkor bement az anyjához, aki nagyon búsult miatta, hogy hova lett. - Ne búsulj, anyám, lesz ezután mit együnk, lesz pénzünk, aranyunk elég!
- Jaj, honnan lenne, fiacskám? - kérdi az anyja. - Mikor a tehenet elhajtottad, nem adtak érte csak egy szem paszulyt; ha a tyúkot eladjuk, azért nem kapsz csak egy felet.
- Jaj, dehogy adom én el ezt a tyúkot - mondja a kisfiú.
Bevitte a házba, felállította az asztalra, megsimogatta, s mondta neki: - Tojj egyet!
Hát a kis tyúk rögtön tojt egy aranytojást a kisfiúnak is. Az anyjának tátva maradt szeme-szája a nagy csodálkozástól. Addig tojatták, amíg meggazdagodtak. Csináltak szép házat, csűrt, vettek sok szép jószágot a pajtába, s vettek sok szép ruhát maguknak.
A kisfiú egész nap csak muzsikált, az anyja meg csak hallgatta. Aki nem hiszi, járjon a végére.
A három kívánság
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember s a felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.
Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát. Még a víz jóformán fel sem forrott, jön haza az ember, s mondja az asszonynak nagy örömmel:
- Hej, feleség, ha tudnád, mi történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután mindenünk, amit szemünk-szánk kíván.
- Ugyan ne tréfáljon kend - mondta az asszony -, talán bizony kincset talált?
- Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök ki az erdőből, mit látok az út közepén? Belerekedt a sárba egy kis aranyos kocsi, a kocsi előtt négy szép fekete kutya befogva. A kocsiban olyan szép asszony ült, amilyet világéletemben nem láttam. Biztosan tündér lehetett. Mondja nekem: “Te jó ember, segíts ki a sárból, bizony nem bánod meg.” Gondoltam magamban, hogy bizony jólesnék, ha segítene a szegénységünkön, és segítettem, hogy a kutyák kihúzzák a sárból. Kérdi az asszony, hogy házas vagyok-e. Mondom neki, hogy igen. Kérdi, hogy gazdagok vagyunk-e. Mondom neki, hogy bizony szegények vagyunk, mint a templom egere. Azt mondja: “No, ezen segíthetünk. Mondd meg a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, teljesülni fog a kívánsága.” Azzal elment, mint a szél.
- Ugyan rászedte kendet!
- Majd meglátjuk. Próbálj csak valamit kívánni, édes feleségem!
Erre az asszony hamarjában kimondta:
- Bárcsak volna egy kolbászunk. Ezen a jó parázson hamar megsülne.
Alig mondta ki, már le is szállt a kéményből egy lábas, benne akkora kolbász, hogy akár kertet lehetett volna keríteni vele.
- Látod, hogy igazam volt - mondta a szegény ember -, hanem most már valami okosabbat kívánjunk. Két tinót, két lovat, egy malacot...
Közben a szegény ember elővette a pipáját, volt még egy kicsi dohánya, megtömte. Benyúl a tűzbe, hogy parazsat tegyen a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábast a kolbásszal feldöntötte.
- Az istenért, a kolbász! Mit csinál kend? Bár az orrára nőtt volna kendnek! - kiáltott ijedten a felesége, s ki akarta kapni a kolbászt a tűzből, de bizony az akkor már az ember orrán lógott le egészen a lába ujjáig.
- Látod, bolond, oda a második kívánság. Vegyük le!
Próbálja az asszony, de bizony a kolbász egészen odanőtt.
- Hát bizony ezt le kell vágni. Egy kicsit az orrából is lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!
- De azt nem engedem!
- Bizony ha nem, élete végéig így fog sétálni a kolbásszal.
- Dehogy fogok, a világ minden kincséért sem! Tudod mit, asszony, van még hátra egy kívánság, kívánd, hogy a kolbász menjen vissza a lábosba.
- Hát a tinó meg a ló meg a malac akkor hol marad?
- Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Kívánd hamar, hogy a kolbász menjen vissza a lábosba.
Mit volt mit tenni, a szegény asszonynak csak azt kellett kívánni, hogy a kolbász essék le az ura orráról. Megmosták, megsütötték, s jóízűen az utolsó falatig megették. Evés közben szépen megbékültek, s elhatározták, hogy többet nem pörölnek, hanem inkább dolgoznak szorgalmasan. Jobban is ment dolguk, idővel tinót is, lovat is, malacot is szereztek, mert szorgalmasak és takarékosak voltak.
Fésűs Éva: A büszke tölgyfa
Volt egyszer a köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn.
A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
-Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!
Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis megpróbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:
- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!
A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibujni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!… már az árnyéka sem kellett senkinek!
Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és – tetszett vagy nem tetszett! – belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt. Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.
- Ó, jaj nekem – sóhajtotta -, elpusztulok!
Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? – kérdezte sajnálkozva. – Mindjárt idehívom Harkály doktort!
- Nem kell! Nem kell! – hadonászott a fa. – Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.
- Ugyan, mit képzelsz? – csóválta fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.
Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen kérgébe ütötte.
- Megvagy, mihaszna férge! Ügyesen kiemelte, és – volt, nincs! – már el is tüntette éhes kis begyében.
A tölgyfa felsóhajtott: – Jobban vagyok!
Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni kezdte, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
- Ó, te tölgyfa!… Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!
Harkály doktor hozzátette:
- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.
- Meglesz! Meglesz! – kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták.
A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak fel:
- Gyertek ide, hozzám!
Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.
Mese a piros kalapos békáról
(Lengyel mese, átdolgozta: Sebők Éva)
Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett...
Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.
- Csúnya a kabátom! - nyafogta durcásan.
- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
- Az is zöld, mint minden. Jaj, de unalmas!
- Tudod,mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak van piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!
Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.
- Hát ez meg mire jó? - csóválta a fejét. - Vendégség...
- Hogy jól mulassunk!
- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette őket az öreg.
De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehér pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen, sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj - miféle hang zavarja meg vidámságukat?
- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya. - Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságtokon!
Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! - fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, piros kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.
Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:
- Jaj, csak baj ne legyen belőle!
A gólya meg a fészkéről belátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat."Magától sétáló kalapok?" - csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.
- No, már most nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk. - Idepiroslik a kalapotok!
Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:
- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.
Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.
- Hová lettek? - bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!
A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe. Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!
Benedek Elek: A ROSSZ ÉS A JÓ SZEG
Réges-régen, mikor őseink még sátrakban laktak, volt egy szegény öregember, felesége s egyetlen fia. A fiú, mikor nagy legénnyé serdült, elment szerencsét próbálni, bejárt országot-világot, s csak esztendők múltán jött hír róla, hogy messze-messze a szülőföldjétől, egy nagy pusztaságban megtelepedett, meg is házasodott, s szép gazdasága van. Várták, várták az öregek, hogy egyszer csak hazajön a fiú, meglátogatja őket, de bizony hiába várták.
- No, feleség - mondta az öregember -, én tovább nem várom a fiamat, ha ő nem jön, megyek én, a világ végén is felkeresem.
Volt az öregembernek egy lova, felült rá, aztán nekivágott a világnak. Teljes három hónap múlva ért abba a pusztaságba, hol a fia megtelepedett, ott aztán hamar eligazították a sátorhoz. Éppen a sátor előtt ült a menye a gyermekekkel, de az öregember nem szállott le a lóról, úgy kérdezte az asszonyt, hogy otthon van-e az ura.
- Nincs - mondta barátságtalanul az asszony -, elment vadászni.
- Jó asszony - kérte az öregember -, adj nekem egy ital vizet, majd elepedek a szomjúságtól!
- Sem vizünk, sem kenyerünk - utasította el ridegen az asszony, s még rá sem nézett az öregemberre, nemhogy megkérdezte volna, hogy ki, és honnét jön. Aztán azzal sem törődött, hogy hallja-e, nem-e az öregember, valami semmiségért éktelenül szidta a gyermekeket, az apjukat pedig gyalázkodó szavakkal illette.
Fájt a szíve a szegény öregembernek, de most sem árulta el kilétét, csak azt mondta az asszonynak:
- Isten áldjon, jó asszony! Ha hazajön az urad, mondd meg neki, hogy itt járt egy ilyen meg ilyen öregember, erről s erről a vidékről, te azonban nem kérdezted, hogy ki ő. Azt üzenem neki, hogy a sátrában nem jó a szeg, cserélje ki mással.
Ezzel elment az öregember, másnap meg hazajött a fia, s az asszony elmondta neki, hogy mit üzent egy ilyen meg ilyen öregember erről meg erről a vidékről.
Hiszen éppen elég volt ez az embernek!
- Tudod - kiabált szörnyű haraggal -, hogy ki volt az az öregember, akit te oly tiszteletlenül fogadtál? Az én apám! S tudod-e, hogy te vagy az a rossz szeg a sátramban? Eltakarodj a sátramból, te szívtelen asszony!
Mindjárt elkergette az asszonyt, s nem sokkal azután más asszonyt vitt a sátrába.
A szegény öregember eközben hazaért, s elkeseregte a feleségének, hogy s mint járt. Mondjam, ne mondjam, hogy ezután is csak várták, folyton várták egyetlen fiukat az öregek, de csak hiába várták. És az öregember három esztendő múlva ismét csak útra kelt, hogy lássa, milyen a sora a fiának. De most sem találta otthon a fiát, ellenben az asszony nagy szívességgel fogadta az öregembert, kéretlen megkínálta étellel-itallal. Az öregember most sem szállott le a lováról, azt mondta, hogy sietős az útja, de az ételt-italt köszönettel elfogadta, s hálát adott magában, hogy a fiának ilyen derék felesége van.
- Te áldott jó asszony - mondta neki búcsúzás közben -, ha az urad hazajön, mondd meg neki, itt járt egy ilyen meg ilyen ember, erről s erről a vidékről, s te étellel meg itallal megkínáltad. Mondd meg azt is az én nevemben, hogy a sátrában a szeg igen jó, csak hagyja ott, nehogy mással kicserélje.
Az öregember megnyugodott szívvel tért vissza, másnap aztán hazatért a fia is, s az asszony elmondta neki, hogy kereste egy ilyen meg ilyen öregember, aki azt üzente, hogy igen jó a szeg a sátorban, nehogy mással kicserélje.
- Az én édes jó apám volt az az öregember, s te vagy az az igen jó szeg a sátramban! - mondta boldogan az ember. - Eddig nem mertem elhozni sátramba az én szegény szüleimet, de most megyek, s idehozom őket!
Még aznap útra kerekedett, s elhozta öreg szüleit az ő sátrába, és még sokáig éltek együtt nagy boldogságban.
Zelk Zoltán MESE A LEGOKOSABB NYÚLRÓL
Egyszer volt, hol nem volt, egyszerű kis nyuszi volt.
Szarvas és őz jó barátja, minden madár jó pajtása, így
éldegélt békességben, a kis erdő közepében.
Így éldegélt, amíg egyszer meg nem halt a polgármester,
a bölcs farkas, s
– Ide figyelj, ravasz róka! Felhők közt lakik az égen, sohasem járt erdőn, réten, mégis ő növeszt fűszálat, zöldbe
borít bokrot, ágat…
Nevet csak ezen a róka.
– Ez aztán a nehéz próba! Jobban tudom, mint te magad, mi volna más, ha nem a nap!
Most a szarvas került sorra.
– Én aztán megfoglak, róka! Nincsen lába, mégis szalad,
de mégis egy helyben marad…
Megint csak így szól a róka:
– Ez aztán a nehéz próba! Jobban tudom, mint te magad, mi volna más: folyó, patak!
Most a kis nyúl került sorra:
– Erre felelj, ha tudsz, róka: ha megfelelsz, most az
egyszer te leszel a polgármester! Nincsen szárnya, mégis
repül, fákon, bokrokon hegedül, ha nem repül, nincsen sehol, de mégiscsak van valahol, nincsen szárnya, nincsen
lába, mégis a világot járja…
Töri is fejét a róka, ennek a fele se móka, hiába, no,
nincs felelet, mondd meg, nyuszi, hogy mi lehet!
Szól a nyuszi:
– Figyelj, róka! Hogy mi lehet? Mi más volna? Ismeri a
nyár s a tél, mi lehetne más: a szél!
Kis nyúl főzte le a rókát, ő állotta ki a próbát, az erdőben akkor egyszer nyuszi lett a polgármester.
Egyszer volt, hol nem volt, egyszerű kis nyuszi volt,
hosszú füle, kurta farka, semmi furcsa nem volt rajta.
A méhecske és a gólya
(Oktató mese)
Egy napon a méhecske beleesett a patakba és majdnem megfulladt. A parton ült egy galamb és a segítségére sietett. Egy falevélből csónakocskát hajtogatott és a méhecskéhez beengedte a vízbe.
A méhecske, ha nehezen is, de belemászott a csónakba és kievickélt a partra. A parton megszárította a szárnyait és elszállt. A szabadítójáról persze nem feledkezett meg.
Eltelt néhány nap és a méhecske észrevette, hogy egy vadász a puskáját emeli valamilyen állatra. Ijedten vette észre, hogy segítőjére, a galambra céloz az ember. Nem gondolkodott sokáig. Hirtelen odaszállt a vadász kezéhez és megcsípte az ujját, amitől persze a vadász leejtette a puskáját.
Gondolhatjátok, hogy a méhecske milyen boldog volt; most ő mentette meg azt az állatot aki korábban az ő segítségére szaladt.
Mit gondoltok, mi a mese tanulsága, mire tanít?
Veletek is előfordult már olyan, hogy a barátotoknak nyújtott segítséget később visszakaptátok?
Ebben a mesében a valóság és a képzelet keveredik. Gondold meg, hogy az alábbiak közül mi a valóság és mi fordulhat elő csupán a mesékben.
1. A méhecske beleesik a patakba.
2. A galamb csónakot hajtogat.
3. A méhecske megcsípi a vadász ujját.
4. Ez a legnehezebb: miután a méhecske megcsípett valakit, el tud utána szállni?
Megoldások:
Mit gondoltok, mi a mese tanulsága, mire tanít? - Amikor segítségre szorulunk, jó ha egy barát kisegít minket, és amikor neki van ránk szüksége, akkor mi segítsünk neki.
Ebben a mesében a valóság és a képzelet keveredik. Gondold meg, hogy az alábbiak közül mi a valóság és mi fordulhat elő csupán a mesékben.
1. A méhecske beleesik a patakba. - Ez előfordulhat.
2. A galamb csónakot hajtogat. - Ilyen csak a mesében lehet.
3. A méhecske megcsípi a vadász ujját. - Ez megtörténhet.
4. Ez a legnehezebb: miután a méhecske megcsípett valakit, el tud utána szállni? - Miután a méh a fullánkját beleszúrta valakibe, elpusztul. A darázs nem hal meg a szúrás után.
Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak a királynak volt három igen szép leánya. Elindult egyszer országot járni, tudni akarta, elégedettek-e a népek. Álruhát öltött magára, de mielőtt elindult volna, azt mondja a lányainak:
- Na, lányaim, mit hozzak nektek ilyen hosszú útról?
Szép öltözéket kért a legidősebb. Gyöngyöt, fülbevalót, nyakláncot, karperecet, mindenféle ékszert kívánt a középső.
- Hát neked mit hozzak, legkisebb leányom?
- Hozza el nekem, édesapám, a megszólaló szőlőt, a mosolygó almát meg a csengő barackot!
Elindult a király, bejárt országot-világot. Összevásárolt a legidősebb lányának különbnél különb öltözéket, selymet, bíbort, bársonyt.
A középsőnek csillogó drágaköveket, ékszereket vásárolt.
De a legkisebbiknek nem talált se megszólaló szőlőt, se mosolygó almát, se csengő barackot.
Hát, ahogy jött hazafelé, úgy belerekedt a hintója a sárba, hogy meg sem lehetett mozdítani. Mérgelődött a király a kocsisával, miközben mérgelődnek, egy hatalmas fehér disznó ugrik ki az erdőségből, s azt mondja a királynak:
- Mit adsz nekem, felséges királyom, ha kihúzom a hintódat a sárból?
- Mit adjak én neked, te disznó?
- A legkisebb lányodat!
Úgysem mondja komolyan, gondolta a király.
- Isten neki! Itt a kezem, nem disznóláb!
Erre a disznó odament a hintóhoz, és az orrával kiemelte a sárból. Hazaért a király, odaadta az ajándékot a nagyobbik meg a középső lánynak, s azt mondja a legkisebbnek:
- Látod, édes szép leányom, miért kívántál olyat, amit nem tudtam teljesíteni!
De ahogy ezt mondja, egyszer csak röf-röf-röf, jön a disznó. És még egy taligát is hozott magával. Kinéz a király, s elszörnyülködik.
- Mi baja van, édesapám? Miért borult úgy el az arca? - kérdezi a legkisebbik királykisasszony.
- Jaj, édes-kedves leányom, nézd, hogy jártam! Jön érted a disznó, de nem engedem, hogy elvigyen feleségül.
Hamar felöltöztettek egy szolgálót, s odavitték a disznónak. De az kiborította a talicskából, s tovább röfögött az ajtónál.
Sírt a királykisasszony, még földhöz is verte magát bánatában.
- Öltözz szegényes gúnyába, akkor biztos, nem tetszel neki - mondta a király.
Feladtak rá mindenféle rongyot, s leküldték az udvarra, erre megörvendett a disznó, röfögött örömében, hamar felültette a taligára, gyorsan tolta, vitte az erdőbe.
Nemsokára egy fából épült disznóólhoz értek.Letette a lányt a piszkos szalmára, szénára. Sírt a királykisasszony. Addig sírt, amíg el nem aludt.
Mikor felébredt, hát uramteremtőm, olyan gyönyörű szép palotában találta magát, hogy azt elmondani nem lehet. Gyémánt volt annak minden szeglete, még a lépcsője is drágakövekkel volt kirakva. A disznó meg eltűnt. Hanem helyette egy szépséges királyfi sétált föl s le. Odament a királykisasszonyhoz, megfogta a kezét, s azt mondta:
- Tudd meg, engem egy tündér elvarázsolt, hogy addig disznó képében legyek, míg egy királylány nem lesz a feleségem.
Karon fogta, elvezette a palota kertjébe, tele volt az mindenféle gyümölccsel.
Odamentek a szőlőhöz, amelyik megszólalt, mentek tovább, ahol mosolygott az alma, csengett a barack.
- Erre vágytál - mondta a királyfi. - És azt is mondta a tündér, hogy addig legyek disznó képében, amíg egy királylány ezekre nem vágyik. Te vágytál rá, s most mondd meg tiszta szívedből, akarsz-e a feleségem lenni?
Nyakába ugrott a királykisasszony, összecsókolta.
Aztán hintóba ültek, elmentek a királyhoz, nagy lakodalmat csaptak.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Ceruza mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy doboz ceruza. Öt színes ceruza lakott egy fehér papírdobozban. Ültek a bolt polcán és azon sóhajtoztak, hogy őket senki sem fogja megvenni. Véletlenül ugyanis a zoknik mellé tették őket, és nem a többi írószer közé. – Gondolj csak bele – mondta a piros ceruza – minket csak akkor vesznek meg, ha egy kisgyerek zoknit és ceruzát is akar venni egyszerre. Elég kicsi ennek az esélye. Nézd, meg itt ülünk már hetek óta és senki, még csak meg se fogott minket. Ám ebben a pillanatban egy kisfiú állt meg a polc előtt. Levett egy zoknit. amin egy piros autó volt és betette a doboz ceruzát is az anyukája kosarába. – Na látod- mondta a kék ceruza –, felesleges volt úgy aggódni. Végül minden ceruza gazdára talál.
Miután kifizették és hazavitték őket, a kisfiú kitette a ceruzákat az asztalra. Hozott fehér lapokat és egy nagy dobozt, ami tele volt már más, színes ceruzákkal, radírokkal, faragókkal. – Odanézz kiáltott fel a zöld ceruza – mindjárt rajzolni fognak velünk! – Na végre – nyújtózkodott a sárga – már azt hittem megbarnulok itt unalmamban. És a kisfiú rajzolni kezdett. Egy nagy piros autót rajzolt, fekete kerekekkel. Szinezte, színezte, színezte az autó oldalát, és egyszer csak elkopott a piros ceruza hegye. – Jaj, most mi lesz, siránkozott a piros ceruza – biztos más színnel fogja befejezni a rajzot. Ám a kisfiú pirosra akarta festeni az egész autót, ezért elővette a ceruzafaragóját és szépen, óvatosan kihegyezte újra a piros ceruzát. A ceruza nagyon örült, amikor még szépen vissza is tették a dobozába a többi közé, már szavakat sem talált. Boldogan nézett körbe a zöld, a kék, a sárga és a fekete ceruzán: Igaz, hogy minden ceruza gazdára talál, de mi jó gazdára is találtunk! - lelkendezett - Ez a kisfiú nagyon ügyesen rajzol, és a ceruzáira is nagyon vigyáz! - mondta és minden ceruza boldogan hajtotta álomra a fejét.
Mese a fekete tulipánról
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kert. A kertben virágtündérek laktak. Minden virágra más és más tündér vigyázott. Minden tündér szoknyája, olyan színű volt, mint annak a virágnak a szirma, amelyiken lakott. Az egyik tavasszal, a tulipántündérek szokásos bálja előtt, nagy volt az izgalom a kertben. – Hallottátok, hogy ősszel ültettek fekete tulipánt? – kérdezte a rózsaszín szoknyás tulipán tündér. – Nagyon kíváncsi vagyok rá, sohasem láttam még fekete szoknyát! – Hát azt most sem fogsz, mondta a sárga szoknyát viselő tündér – mert én nem hiszem, hogy fekete színű lesz a szoknyája. Talán sötétlila, vagy sötét bordó, de fekete az semmiképp! – Honnan tudod ezt ennyire biztosan – méltatlankodott a rózsaszínszoknyás tündér. – Onnan, hogy fekete virágok, nincsenek. Amit feketének neveznek a kertészek, az mindig csak valami sötétebb színt takar. Majd nézzétek meg, ha nekem nem hisztek. – mondta határozottan a sárga szoknyás tündér és elsietett.
Nagy volt a várakozás. És egyszer csak a távolban, feltűnt a fekete szoknyás virágtündér. Földig érő fekete szoknyája sötéten suhogott, egyszerűen gyönyörű volt, ahogy elhaladt az ágyást szegélyező apró fehér virágok előtt. A színes szoknyás virágtündérek irigykedve bámulták. – Nézzétek meg, még hogy ez nem fekete – kiáltott fel elégedetten a rózsaszín szoknyás tündér. – Várjál csak amíg közelebb ér – szólt a piros, mert ő már látta…
Ahogy közelebb jött a fekete szoknyás tündér és a napfény megcsillant a szoknyáján, már tisztán lehetett látni, hogy az bizony nem fekete. Bársonyos sötétlila színben pompázott, ahogy odalépett a meglepett többi tündérhez, és kedvesen köszönt. – Sziasztok. Tudom, hogy azt hittétek én a fekete tulipán tündére vagyok ezért a szoknyám fekete színű lesz. Az én tulipánom igazi neve azonban Éjkirálynő. Azért, mert a színe olyan, mint a csillagok nélküli, éjszakai égbolté. Igaza van a sárga tulipán tündérnek, fekete virágok nincsenek, csak olyanok, akiknek nagyon sötét színűek a szirmaik. Mint nekem. Nézzétek csak meg! – mondta és vidáman forogni kezdett hosszú szoknyájában. Erre a többi tulipán is elkezdett pörögni, és nevetve táncoltak a kertben körbe-körbe a színes tulipánok között.
Cukrászdai mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép cukrászda. Hatalmas üvegkirakatában egymás mellett sorakoztak a sütemények. Torták, krémesek, fagyi kelyhek, és minyonok. Történt egyszer, hogy egy éjszaka, amikor a bolt bezárt, a sütemények összevesztek. Azon vitatkozott a kuglóf, a fagyi és a csoki torta, hogy melyiküket szeretik jobban a gyerekek. A kuglóf azt mondta: Engem szeretnek a legjobban, mert kakaóval szoktak reggelire kérni, sőt néha még meg is vajaznak. Nem igaz! Engem szeretnek a legjobban – mondta a fagyi. Kérdezd csak meg, nincs olyan gyerek, aki ne szeretné a fagylaltot. – És velem mi van – kiáltott fel a csoki torta – hiszen születésnapjukra, mindig tortát kapnak a gyerekek. Sehogyan sem tudtak megegyezni és úgy összevesztek, hogy hátat is fordítottak egymásnak. A piskótatekercs és a dobos torta, csak nevetett rajtuk. Nem értették, hogy lehetnek ennyire buták. Ők jól tudták, hogy a süteményeknek nem kell félniük semmitől, bízhatnak a gyerekekben. – Majd meglátjátok mi lesz reggel – kiáltott rájuk a somlói galuska – aludni akarok!
És eljött a reggel. Kinyitott a bolt és belépett három kisfiú. Odamentek a pulthoz és az egyik egy kuglófot, a másik egy fagyit, a harmadik pedig egy csoki tortát kért.
– Látod, felesleges volt veszekedniük! Mert minden gyereknek más édesség a kedvence… és egyébként is a gyerekek általában, minden édességet szeretnek. Na jó éjszakát.
A róka meg a daru (népmese)
Találkozik a róka a daruval, s kérdi:
- Hol jártál, daru koma?
- A tónál voltam, hogy élelmet keressek, halat fogjak magamnak. Hát te, róka koma, merre jártál?
- Én is voltam vadászni, a faluban tyúkászni. De tudod, hogy az ételről mi jutott az eszembe? Rendezzünk egy jó vendégséget.
- Jól van, róka koma, kinél rendezzük?
- Előbb nálam, azután pedig nálad. Holnap délben gyere hozzám ebédre.
- Megyek, de nekem hosszú nyakú edényben add az ételt, mert én a csőrömmel tányérból nem tudok enni.
Szerzett a róka másnapra egy kövér tyúkot, és sütni-főzni kezdte. Az ételt azonban úgy osztotta el, hogy a jó falatok mind a tányérba kerültek, a hosszú nyakú edénybe pedig csak egy kis gyenge maradék jutott.
Látta a daru, hogy kinek milyen az étele, de semmit sem szólt, hanem ebéd után ő is meghívta a rókát.
- Na, róka koma, holnap délben te gyere hozzám ebédre.
- Megyek, de nekem tányérban add az ételt, mert én a szájammal hosszú nyakú edényből enni nem tudok.
Szerzett a daru másnapra néhány szép halat, és sütni-főzni kezdte. Az ételt azonban úgy osztotta el, hogy a jó falatok mind a hosszú nyakú edénybe kerültek, a tányérba pedig csak egy kis gyenge maradék jutott.
Látta a róka, hogy kinek milyen az étele, s mérgelődni kezdett. Kérdi a daru:
- Talán haragszol, róka koma?
- Hát már hogyne haragudnék, daru koma, amikor te finom ételt eszel, s nekem csak a rossza jutott!
Felelte a daru:
-Ugyan, édes róka koma, én csak azt tettem veled, amit te tettél velem. Kölcsönkenyér visszajár.
A hétalvó malac
Murci, a malac nem bírt reggel felkelni. Ébresztőórája hangosan csengetett hétkor, de Murci nem hallotta. Nyolckor beröppent a tanyaudvarról a kakas, felszállt az ágy fejére, és fél órán keresztül kukorékolt, olyan hangosan, ahogyan a torkán kifért. Murci malac mégsem ébredt fel.
– Hadd próbáljam meg én is - mondta a bagoly, és kilenctől tízig huhogott. Akkor hazarepült, hogy estig aludjon. Hát Murcit nem lehet felkelteni. Tizenegy órakor az öreg, szürke szamár dugta be a fejét a hálószoba ablakán. Fülsiketítően iázott Murci fülébe. Végül a többiek arra kérték, hagyja már abba! Hogy alhat Murci ekkora lármában? Hát már sosem fog felébredni?
Tizenkét órakor azt mondta a gazdasszony:
– Én tudom, mitől ébred fel Murci.
Kinyitotta a szoba ajtaját és bekiáltott:
– Az ebéd tálalva!
Murci abban a szempillantásban felébredt, és kirohant ebédelni. Ugye, most már te is fel tudnád kelteni a hétalvó malacot!
(Ann Mckie: Félszáz esti mese)
Sorold fel az összes szereplőt!
______________ , ______________ , ______________ ,
_______________ , _______________.
Számozással állítsd sorrendbe az eseményeket!
___ A szamár és a bagoly sem jár sikerrel.
___ Murci órája hiába csörög.
___ A kakas nem tudja felkelteni.
___ A gazdasszony tudja a megoldást.
A jószívű kislábas
A kislábas hosszú éveken át szolgált a konyhában, sok finom falattal örvendeztette meg a családot. A sok szolgálat azonban tönkretette az egészségét. Kilyukadt az alja, s ha szerették is már, kacsingattak egy új kislábas felé. Aztán eljött a szomorú nap, a kislábas kikerült az ócska holmik közé, a kamra mélyére, aztán egy lomtalanításkor kidobták az udvar végi szemétdombra. A kislábas sokat álmodozott, visszaemlékezett azokra a szép napokra, amikor forrt benne a teavíz, főtt a tojás, a bableves, a tej, amikor nagymama illatos kávét főzött benne. De mindez elmúlt, vége, haszontalan lett, nem kell senkinek. A Nap is csak nevetett rajta, az eső meg verte, gyomok is nőttek körülötte. Így teltek a napok, hetek, mígnem egy napon valaki ráköszönt:
– Szia, kislábas!
– Szervusz, szervusz! Ki vagy? – köszönt illendően és kíváncsian nézett körül.
– A zöld gyík vagyok. Megengednéd-e, hogy beköltözzek hozzád? Kérlek, legyél a lakásom, nálad akkor is meleg van, ha gyengén süt a Nap.
– Boldogan! – örvendezett a kislábas – gyere csak, gyíkocska!
A gyík is boldog volt, mert nemcsak lakásra, hanem jó barátra is talált. Együtt töltötték el az egész nyarat, az őszt, és csak amikor elkezdett szállingózni a hó, akkor keresett magának melegebb, védettebb helyet a gyík.
– Ne haragudj, hogy most elmegyek – mondta – itt a szabadban megfagyok. De szeretném tudni, visszajöhetek-e hozzád?
– Alig várom, hogy tavasz legyen.
Ha a szemétdombon, erdőszélen látsz egy kidobott kislábast, gondolj arra, hogy lám, neki is van még feladata.
Miről álmodott a kislábas?
Számozással állítsd sorrendbe az eseményeket!
__ Kidobták a szemétdombra.
__ A gyík és a kislábas barátságot köt.
__ A kislábas kilyukadt.
Mesemorzsa
Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak már vagy tíz tenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit se leltek.
– Enni kéne. Étlen nem lehet menni.
– Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának. Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna.
– Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya.
– Együk meg itt helyben.
– Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik.
– Az egészet megesszük!
– Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület.
– Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem.
A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka.
– Na, nézd csak – hümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No majd elosztom én nekik – azzal hamm, a béka bekapta a morzsát. Azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.
(átdolgozás Kányádi Sándor nyomán)
Pótold a mese megfelelő szavaival a hiányos mondatokat!
A két kicsi hangya elindult _______________ próbálni.
Egyszer csak találtak egy _________________ nagyságú
morzsát.
A két hangya azonban _______________________ a koszton.
A ____________ bízták az osztozkodást, de az ____________
a morzsát.
Azóta, amit találnak, _________________________ a
hangyák.
A kis nyírfa
A parkban egy kis nyírfa állt. Fiatal, zöld levelei voltak. De a nyírfa nem szívlelte a zöld leveleket. Valami különlegeset akart. Egy nap így susogott a szélben:
– Semmit sem szeretnék jobban, mint aranyleveleket! Amint a kívánság elhangzott, a nyírfa zöld levelei változni kezdtek. Amikor a Nap első sugarai kisütöttek, a kis nyírfa úgy ragyogott, mint a színarany. Egy járókelő ámulva érintette meg az arany leveleket. Azután néhányat letépett és beletett a zsebébe.
– Ez szemtelenség – mondta bosszúsan a kis nyírfa, de semmit sem tehetett.
Később egyre több és több ember érkezett mindenfelől. Mindenki akart legalább egyet az aranylevelekből.
– Miért is akartam aranyleveleket? – kesergett a kis nyírfa és nagyon boldogtalanul érezte magát.
Ám a szél meghallotta a kis nyírfa bánatát, és gyengéden ide-oda rázogatta. És egy napon, amint az első napsugár előbújt, a zöld levelek újra megjelentek a csupasz ágakon.
(Újhelyi Éva fordítása)
A körtemag
Volt egyszer egy tolvaj. Lopott egy agyagedényt, de rajtacsípték, és tömlöcbe dugták. Azon gondolkozott, hogyan szabadulhatna ki. Mondja hát az őrnek, hogy drága kincse van, ezt szeretné odaadni a királynak. Az őr még aznap a király színe elé vitte őt.
- Mi járatban vagy? – kérdezte a király.
- Drága kincsem van, felségednek szeretném adni. – Azzal előhúzott a zsebéből egy papírcsomagocskát, s a királynak adta.
A király kinyitja: - Hát ez?! Hiszen ez egy közönséges körtemag!
- Úgy van, körtemag – hagyta rá a tolvaj -, de nem akármilyen. Drága kincset ér: aki elülteti, aranykörtéket terem neki.
- S miért nem ültetted el te magad? – tudakolta a király.
- Mert tudd meg, csak becsületes ültetheti el, máskülönben a mag közönséges körtét terem. Tolvaj létemre én magam hiába is ültetném. Azért hoztam, mert tudom, felséged becsületes.
- Nem, én nem ültethetem el – mondta a király, mert kisfiú korában egyszer lopott a piacon.
A tolvaj felkínálta a magot a főkancellárnak.
- Nem ültethetem el – mondta a kancellár, mert őt meg gyakran megvesztegették.
A tolvaj felajánlotta a magot a főtábornoknak.
- Nem ültethetem el – mondotta a tábornok, mert mindig olyan hőstettekkel hencegett, melyeknél ott se volt.
Így ajánlgatta boldognak, boldogtalannak a körtemagot a tolvaj, hogy ültesse el, de senki se vállalkozott rá.
- No lám! – kacagott fel a furfangos tolvaj. – Tolvajok, sikkasztók vagytok mindahányan, de közületek egyet sem vetnek tömlöcbe! És én dutyiban üljek azért, mert egy agyagedényt loptam?
Erre már a király sem tudott válaszolni – inkább szabadon engedte.
Hermann Marika: Ödönke, a duci kisegér
Ödönke nem szeretett oviba járni, mert a társai folyton csúfolódtak vele.
- Hova gurulsz Döncike, tán a dönci bölcsibe? - kérdezgették tőle kacarászva, mert mi tagadás Ödönke elég duci egérke volt.
Igaz, hogy a süti volt a kedvenc eledele, a tévézés pedig, a kedvenc szórakozása.
Most is pityeregve baktatott egérmamával az óvoda felé. Szembe jött velük Manó apó.
- Te meg mért itatod az egereket? - kérdezte Ödönkétől.
- Mert utálok oviba járni - szipogta a kisegér.
- Hiszen oda sok kispajtásod jár, és jókat játszhatsz velük!
- Ugyan! Azok csak kinevetnek, hogy duci vagyok - keseregte az egérke -,
de mit csináljak, ha nem szeretem a zöldségeket, és nem szeretek futkározni se.
- Ha eljössz hozzám egy hétre, készítünk varázsfőzeteket, melyektől te is olyan fürge kisegér leszel, mint a többiek - vigasztalta az öreg manó.
Ödönke szeme felcsillant.
- Elmehetek mama? - nézett esdekelve az anyukájára. - Légyszi! Légyszi!
- Elmehetsz - mondta mosolyogva egérmama, hiszen gyermekkorában, ő is imádott barangolni Manó apóval a hegyek között.
- Akkor indulhatunk is - fogta kézen Manó apó Ödönkét, és elindultak a hegyek felé.
Még félúton se jártak, amikor Ödönke fáradtan lerogyott egy fa tövébe.
- Haza akarok menni a mamához! - kiáltozta könnyes szemekkel.
- Ahogy akarod, csak siess, mert rád esteledik - mondta Manó apó,
és tovább indult. Ödönke ijedten nézett utána, majd feltápászkodott, és Manó apó után kocogott.
Egyszer Manó apó megállt egy bokornál, melynek ágai roskadoztak a lédús, illatos vadmálnától.
- Ebből a varázs málnából szedünk vacsorára - mondta, és egy lapulevéltölcsért színültig teleszedtek.
Ödönke megjegyezte:
- Ezt én meg nem eszem, mert ez pont olyan, mint otthon a málna.
- Ez nem málna, ez varázs málna - dörmögte Manó apó.
Amikor hazaértek, megmosták a zamatos gyümölcsöt. Mivel Ödönke gyomra igen csak korgott, bizony jól belakmározott belőle,
és miközben várta a varázslatot, elaludt.
Reggel, a nap már magasan járt az égen, amikor felébredt, és kivánszorgott a konyhába. Az asztalon sajt, tojás és friss gyümölcslé illatozott.
- Gyere gyorsan reggelizni, mert indulunk a varázs sóskáért, amiből a mai főzetet készítjük - invitálta kedvesen Manó apó.
- Nekem ez nem kell! - mutatott Ödönke dacosan a reggelire, és üres gyomorral indult az öreg manó után.
- Messze van még az a varázs sóska? - pihegte a fák között botladozva.
- Maradj csöndbe! Ott lapul egy nyuszi, még megijeszted - mutatott Manó apó a tisztás felé.
Ödönke szeme elkerekedett.
- Kapjuk el! - kiáltotta, és már futott is. A nyuszinak se kellett több, hipp, hopp beszaladt a fák közé.
- Ott legel egy óriás nyuszi! - mutatott a távolba Ödönke és nekiramodott.
- Hiszen az egy őzgida - nevetett Manó apó, ám Ödönke csak futott, de az őzike úgy elillant előle, mintha ott se lett volna.
Mire odaértek az erdei vadsóskához, Ödönke sok állatot megismert. Igaz korgott a gyomra, és sajgott a lába, de nagyon jól érezte magát.
Egy nagy tál vadsóskát szedtek, amiből Manó apóval főzetet készítettek.
- Ez pont olyan mint anyu sóskafőzeléke - kavargatta gyanúsan Ödönke, de mivel más ennivaló nem volt, jóízűen bekanalazta.
Egérkénk minden nap finomabbnál, finomabb ízeket ismert meg, és mitagadás egyre fürgébben futkározott a fák között.
- Manóapó, elromlott a nadrágom! - kiáltotta egyik reggel Ödönke, mert a nadrágja, folyton lecsúszott róla.
Manóapó nagyot nevetett.
- Nézz csak bele a tükörbe! - mondta és egy tükröt tartott Ödönke elé.
- Ez meg ki? - meredt a tükörképre Ödönke, ahonnan egy vidám képű, fürge egérke nézett vissza rá.
- Hiszen ez én vagyok! - ismerte fel önmagát. - Már nem vagyok duci! Köszönöm a varázslatot Manó apó! - ugrándozott boldogan.
- Csakis magadnak köszönd - ölelte meg az öreg manó - nem volt itt semmiféle varázslat. A mozgástól, a friss levegőtől,
a finom és egészséges ételektől lettél ilyen fürge és vidám - magyarázta kedvesen.
Ödönke olyan boldog volt, mint még soha. Alig várta, hogy újra mehessen az oviba, és elmesélhesse a sok izgalmas kalandját.
Bizony ettől kezdve senki sem nevezte Ödönkét, Döncikének, és mindenki a barátja akart lenni.
Forrás: anyameselj.hu
Cicamica (népmese)
A cicamica fogott egy egeret. Addig-meddig, míg elszakította a farkát. Elmegy hozzá az egér, azt mondja:
- Adjál nekem farkincát!
Azt mondja a cicamica:
- Eredj, hozzál nekem a tehéntől tejcsikét, akkor adok neked farkincát!
Elmegy az egér a tehénkéhez.
- Te tehénke, adjál nekem tejcsikét, a cicamicának adom, cicamica ad nekem farkincát.
A tehénke:
- Eredj, hozz nekem a kaszástló szénácskát, adok neked tejcsikét !
Elmegy az egérke a kondáshoz szalonnáért.
- Kondás, adjál nekem szalonnát, adom kaszásnak, a kaszás ad nekem szénácskát, szénácskát adom tehénkének, tehénke ad nekem tejcsikét, tejcsik adom cicamicának, cicamica ad énnekem farkincát!
Azt mondja neki a kondás:
- Eredj, erről a fáról rázd le a makkot, akkor kapsz szalonnát!
Felment a kisegér a fára, lerázta a makkot. Lement, hogy a kondás adjon neki szalonnát. Felnézett a kondás, a fa legtetején látott egy makkot. Felment az egér érte, leszakította a makkot, de aztán leesett, megdöglött.
Fogott a macska két egeret, csinált nekik egy kis szekeret. Befogta az egereket, elindult utazni. Talált egy tojást. Azt mondja a tojás:
- Vegyél fel, cicamica komám! Elbír a szekered!
Na, aztán addig utaztak a tojás komával ketten, találtak egy kakast. Azt mondja a kakas:
- Hova mész, cicamica komám?
Azt mondja a cicamica:
- Errefele, ni!
- Vegyél fel!
- Ülj fel - azt mondja a cicamica -, elbír még a szekerem! Felült a kakas is. Na, találtak egy lovat. A ló mondja:
- Hova mész cicamica komám? Nem veszel fel?
- Felveszlek én, ló komám, ülj fel!
Felvette a lovat is. Addig utaznak megint, hogy megtalálták a bikát. Azt mondja cicamicának bika:
- Hova mész, cicamica komám? Vegyél fel!
- Ülj fel, komám - azt mondja -, elbír a szekerem!
Felült az is. Addig utaztak, mentek mendegéltek, hogy azt vették észre: hideg van. Házat , azt mondja, csak odafordítja a nádasnak a hátát, hadd süvöltsön rajta a szél.
Megcsinálták a házat, hideg volt nagyon. De nem jó helyre csinálták, az ördögök laktak ott. Elment három ördög egy este szlóni, hogy nem jó helyre csinálták a házat. Ott suttogtak az ablakban, nem mertek bemenni. A tojás koma beleült a zsarátba, a tűzbe. A rák koma belement a csuporba, a vízbe. A cicamica koma felbújt a sut tetejébe.
Odament újra a három ördög, hogy szóljanak: nem jó helyre csinálták a házat. Addig tanakodtak, míg az egyik ördög vállalkozott, hogy majd bemegy ő.
Ahogy bement, rágyújtana a pipára. A tüzet megkaparta, a tojás kilőtte a szemét. Szaladt az asztalhoz, vízhez, hogy megmossa a szemét. Ott meg elvágta arák az ujját, ahogy belenyúlt a csuporba. Onnan szaladt a sut tetejébe, hogy keres egy rongyot, beköti az ujját. Ott egy a macska belevágta a körmét a kezébe. Futott aztán kifele. Ahogy futott kifele, a kakas felugrott a fejére, összerugdosta. A ló meg két lábbal, püff-paff, hátba rúgta. Mikor az ajtón kijutott, a bika neki a szarvával.
- A kétágú vasvillával csak úgy döfölte a hátamat - mondja kint két társának. - Nagyobb ördögök ezek, hallod, mint mi vagyunk!
El is mentek, otthagyták cicamicáékat. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
A rest leány (népmese)
Volt egyszer egy rest leány, aki mindig kilenc párnán ült. Megkérte egy legény, de a leány anyja azt mondta neki:
- Ó, fiam, ő nem való neked. Nem tud dolgozni, se szőni, se fonni, se varrni. Mást se csinál, csak ül a kilenc párnán.
- Nem baj, majd én is kilenc párnán tartom.
Elviszi, lakodalmaznak. Eltelik a lakodalom, s az ura fölteszi a kilenc párnára. Azt mondja neki reggel:
- No te kicsi feleségem, én elmegyek a mezőre, de le ne szállja a kilenc párnáról. Én már főztem magamnak, később egyél majd te is. Látod azt a kecskebőrt ott a falon? Az főzzön nekünk estére, mert ha nem, jaj lesz neki. Délben parancsolj rá, hogy szálljon le és főzzön.
A fiatalasszony meg csak ült a kilenc párnán, s mondogatta a bőrnek, hogy szálljon le, főzzön, mert ha az ura estére hazajön s nem lesz étel, rosszul jár. De a kecskebőr meg sem mozdult.
Hazajön este az ember, s a feleségét sírva találja:
- Mi a baj, feleségem? Miért sírsz? - kérdezi az ember.
- Már hogyne sírnék, mikor olyan éhes vagyok, mint a farkas. Reggeltől semmit sem ettem.
- Hát a bőr nem csinált ételt?
- Az bizony nem, kedves uram. Annyit mondtam neki, kérleltem, szidtam, mégse hallgatott rám.
- No nem baj - mondja az ura -, majd elintézem én, hogy holnap főzzön.
Lekapja a bőrt a falról, s azt mondja a feleségének:
- Terítsd a hátadra, hadd verjem meg.
S elkezdi ütni a felesége hátán. Hiába mondja az asszony, elég volt már, hogy holnap biztos főz majd, de az ember csak verte.
- Nem engedlek, mert ő se sajnált téged, mikor egész nap éhen tartott.
Aztán amikor azt gondolta, hogy már elég neki, visszaakasztotta a helyére.
A párnákat fölpuhította, fölvette a feleségét az ölkébe, föltette a párnákra, s azt mondta:
- No, kicsi feleségem, üljél csak a párnákon, én meg hozom az ennivalót.
Hozta is az ember a vacsorát. Másnap reggel megint mondja az ember:
- No kicsi feleségem, most el kell mennem, parancsolj a bőrnek, főzzön, mert ha nem, baj lesz.
Déltájban az asszony egyre mondogatta a bőrnek, hogy főzzön, de az nem szállott le a szegről. Sírt, könyörgött neki, mindhiába. Este ismét fölterítette az ura a hátára, s jól megverte. Másnap, mikor az ember elment a mezőre, s az asszony látta, hogy a kecskebőr nem akar leszállni, leszökkent az ágyról, a kilenc párnáról, elkezdett mosogatni, sepregetni, főzni.
Este az ura mindent rendben talált.
- No kicsi feleségem, hallgatott rád a bőr?
- Bizony, lelkem uram, mindent ellátott.
- Ugye hogy használt a verés, te meg azt mondtad, ne üssem. Ezután nem ennyi verést adok, ha nem lesz étel, hanem annyit, hogy ki se bírja. De le ne szállj a párnákról!
- Dehogy szállok. Én onnét csak parancsolok, ez meg mindent elvégez.
De bizony csak addig ült a párnákon, míg az ura el nem ment dolgozni. Akkor leszökkent, s munkához fogott.
Meglátogatta az édesanyja, kíváncsi volt, hogy van a leánya.
Hát majdnem kétségbeesett, mikor azt látta, hogy sepreget, tisztogat s főzi az ételt.
- Mi történt leányom, hisz te otthon semmit sem csináltál!
- Ej, édesanyám, dolgoznom kell, mert látja azt a bőrt a szegen?
Úgy kiverik, csak úgy porzik.
- Minek törődsz te avval? - kérdezi az anyja.
- Én avval nem törődök, de mikor ütik, a hátamra kell vennem.
Akkor értette meg az édesanyja, hogy miért kezdett dolgozni a leánya.
Így járt a rest leány, így tanult meg dolgozni.
A szilvás gombóc (népmese)
Egyszer egy gazdag ember házánál nagy dínomdánom volt, s meghívott erre két híres hazugot is. Nosza, amint asztalhoz telepedtek, megeredt a hazudozás.
- Hiszen, amit eddig hallottatok - mondta az egyik hazug -, az mind semmi, most jő csak az igazi. Hát tegnap is vendégségben voltam egy régi jó barátomnál, s ott akkora gombócot láttam, amekkorát még soha életemben. Akár hiszitek, akár nem, ehhez a gombóchoz száz métermázsa liszt kellett meg ötven métermázsa szilva. Tíz nagy asztalt toltak össze, úgy fért el a gombóc, húszan voltunk vendégek, egy nap s egy éjjel folyton-folyvást ettünk, s még csak felét sem tudtuk megenni. Hát egyszerre csak mi történt? Két vendég a nagy lakmározás közben úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el őket. Tűvé tettük az egész házat, nem találtuk sehol. Már egy jó órája kerestük őket, amikor egyszerre csak halljuk, hogy a gombóc közepéből kiabálnak : ,,Ej, de jó, de pompás! " Bezzeg hogy belebújtak a gombócba, csakhogy annál többet ehessenek!
- Hát hiszen - mondta a másik hazug -, elég nagy gombóc volt, szent igaz, de ez csak kölyke lehetett annak, amit én láttam egy vendégségben. Ott akkora gombóc volt, hogy bár lehettünk vagy ötvenen, három éjjel s három nap folyton ettük, s még csak feléje sem jártunk a tölteléknek. Na, mondtam én a barátaimnak, pihenjünk egyet, hogy újult erővel láthassunk neki. Pihentünk egy fél napot, akor újra nekifeküdtünk a gombócnak, s hát uram teremtőm, megakad a villám valami keménységbe. Gondoltam, bizonyosan szilvamag, de nem az volt, hanem mit gondoltok, mi? Egy nagy útmutató kőoszlop! Az volt ráírva: Innen a töltelék még három kilométer!
- Hiszem - mondotta a másik hazug -, de hol készült az a rettentő nagy üst, amelyikben ez a gombóc főtt?
- Az bizony ott, ahol az az üst, amelyikben a te gombócodat főzték!
 (Kicsi).jpg)
Móra Ferenc: A cinegefészek
Biz az régen volt, mikor én életemben először álmodtam sarkantyús csizmával, de még most is sírhatnékom van, ha rágondolok, hogy milyen rossz volt abból a gyönyörű álomból fölébredni.
Hullott a könnyem, mint a záporeső, és szegény szülém még friss lángossal se tudta elállítani.
- Hej, édesanyám - szóltam hozzá -, ha énnekem sarkantyús csizmám volna!
Édesapám éppen akkor lépett be a szobába. Nyakában volt a csíkos tarisznya, vállán a nyitó kapa, indulóban volt a szőlőbe.
- No, gyerekem, jössz-e velem hernyót szedni? - kérdezte tőlem.
Nem szóltam semmit, édesszülém felelt helyettem:
- Nem szeret ez már menni sehová, csak ahol sarkantyús csizma terem.
- No, az pedig éppen a szőlőben terem - mondta komolyan édesapám.
De már akkor fogtam is a kezét, húztam is kifelé az ajtón, hogy el ne vigye valaki a sarkantyús csizmámat, mire kiérünk.
Én egy nyúlugrással előbb kiértem, mint apám. Kíváncsian néztem körül. A venyigék még aludtak a homok alatt, de a barackfák már fölébredtek, föl is öltöztek menyasszonyruhába. Jókedvű méhikék zümmögtek a virágokon. Hanem sarkantyús csizmát nem láttam sehol. Szaladtam is gyanakodva apámhoz.
- Apám, melyik fa termi a sarkantyús csizmát?
- Mindjárt, gyerekem, mindjárt - mosolygott, azzal lerakta holmiját a nagy eperfa árnyékába, és megfogta a kezem. - No, gyere velem!
Kimentünk a szőlő végére: ott megálltunk a körtefa alatt. Telis-teli volt az fakadó bimbóval, mint csillaggal a Tejút.
- Látod-e ott azt a cinegefészket? - mutatott föl apám a fa tetejére.
- Látom.
- No, hát abban van a te sarkantyús csizmád.
Ránéztem apámra. Tudtam, hogy amit ő mond, az olyan igaz, mint a nap az égen. Mégis elszomorodtam egy kicsit.
- De nekem nem cinegének való csizma kellene ám!
- Nem is az lesz az, fiam - ütött a vállamra apám. - Igazi legénynek való csizma lesz. Csukaorrú, magas sarkú, csikorgós talpú.
- Sarkantyú is lesz rajta?
- Arannyal futtatott rézsarkantyú.
- Nini, hiszen belenézhetek én abba a fészekbe!
Hittem is, nem is, de nem szólhattam többet. Apám elment megkerülni a szőlőt, a cinegevarga meg abban a pillanatban röppent ki a fészekből. Néztem utána, szerettem volna megszólítani, de aztán jobbat gondoltam.
Másztam föl, mint a mókus, de majd leszédültem, ahogy belenéztem a takaros kis fészekbe. Négy icipici tojásnál egyéb nem volt benne.
"Ez egyszer áprilist járatott velem apám" - gondoltam magamban. Elfutott a pulykaméreg, belemarkoltam a fészekbe, kiszedtem a tojásokat, s egyenként a fához vertem őket.
Épp az utolsó tojáskát loccsantottam szét, mikor nagy lelkendezve odafutott apám.
- Vigyázz, te, kárt ne tégy a fészekben!
Egy kicsit ijedten huppantam le a fáról.
- A fészekben nem tettem kárt, csak a tojásokat törtem szét.
- No, oda is van akkor a sarkantyús csizma - csóválta meg apám a fejét. - Hány tojás volt?
- Négy.
- Abból lett volna négy cinegefiók. Az mind megevett volna naponként ötven-ötven hernyót. Tudod-e, hány hernyó az?
Nagy nehezen kiszámítottam, hogy az mindennap kétszáz hernyó.
- A fiókákat az anyjuk körülbelül harminc napig etette volna. Tudod-e, mennyi az a harmincszor kétszáz hernyó?
Én csak annyit tudtam, hogy az sok. Apám kiszámította, hogy a harmincszor kétszáz hernyó hatezer hernyó.
- No, ezek már nem esznek meg egy hernyót se - néztem föl egy kicsit elszomorodva a fára.
- Majd esznek őhelyettük a hernyók. Tudod-e, mit esznek?
- Gyümölcsfavirágot.
- Mégpedig minden hernyó mindennap egy virágot - számított tovább édesapám. - Hatezer hernyó hatezer virágot. Harminc nap alatt száznyolcvanezer virágot. Alma, körte, cseresznye lett volna abból. Almából, körtéből, cseresznyéből, barackból kiárultuk volna a sarkantyús csizmára valót.
Ebben a percben hazaérkezett a cinegemadár. Sose felejtem el jajveszékelését a kifosztott fészek körül. Szívszaggató sírása ma is fülemben cseng. S ma is jobban fáj a szívemnek, mint az, hogy akkor egyszer lett volna sarkantyús csizmám az életben, azt is megették a hernyók.
A teve meg az egér
Egyszer egy teve mit gondolt, mit nem magában, faképnél hagyta a gazdáját, s elindult világgá. Kötőfék volt a fejében, s a kötőfék hosszú szára vonszolódott a földön utána. Meglátja ezt egy kis egerecske, s - hopp! - szájacskájával megfogja a kötőfék szárnak a végét, hirtelen elébe iramodik a tevének, s megy előtte, mintha ő vezetné.
- Na lám - cincogott a kis egér -, micsoda egy erős egér vagyok én!
A teve nem szólott semmit, csak mosolygott magában, s szép csendesen mendegélt a hencegő egerecske után. Az meg csak cincogott tovább:
Szép, szép, ó de szép,
én vezetem a tevét!
Így cincogott, hencegett az egerecske, de egyszerre csak torkán akadt a nóta. Az ám, egy nagy folyó partjára értek: nosza, egerecske, vezesd át ezen a tevét!
- Előre, előre! Mit álldogálsz, hős egér? Vezess át a folyón, hisz csak térdig ér! - szólalt meg a teve.
Felelte az egerecske:
Van eszem, hogy nem teszem,
mély ez a víz énnekem!
- No, mindjárt megmutatom, hogy nem mély - mondotta a teve, s azzal bement a folyóba, megállott a közepén.
Látod-e, te kis egér,
a folyó csak térdig ér!
- Az ám, neked, de nekem! - válaszolt a kis egér.
Ami neked térdig ér,
megfúl abban az egér.
Így cincogott, aztán könyörgésre fogta:
Gyere vissza, végy hátadra,
vígy által a túlsó partra!
- Jól van - mondotta a teve -, általviszlek, de előbb fogadd meg, hogy nem hencegsz többet.
Azt cincogta, nyöszörögte a kis egér:
Esküszóval fogadom,
magam többre nem adom,
mint amennyit ér,
egy kicsi egér.
- Úgy legyen - mondotta a teve, s átvitte a folyón az egerecskét.
A játékgyártó
Rövid mese az Okosjáték tollából: Esti mese tőlünk Nektek, fogadjátok szeretettel!
Egyszer volt, hol nem volt egy játékgyártó öregember. Ez az öregember gyönyörű játékokat készített. Nagyon sokat dolgozott vele. Egy játék több nap alatt készült el, szeretettel készítette. A játék faragása közben elgondolkodott, próbálta elképzelni, hogy milyen is lesz majd a kisgyerek, aki ajándékba megkapja.
Egy napon bejött a játékboltjába egy anyuka a gyermekével. Megvásárolta az egyik, legdrágább játékot, amin az öreg több héten át szívvel-lélekkel munkálkodott, hogy tökéletes legyen.
A kisfiú először örült neki, majd észrevett egy másik, majd harmadik játékot. Mindet meg akarta kapni. Anyukája nem szerette volna megvenni, ezt kisfiának tudtára adta. A fiú annyira mérges lett, hogy földhöz vágta a játékot, amit anyukája megvásárolt neki.
Az anyuka gyorsan megragadta a gyerek kezét, a törött játékot, és kiszaladt a boltból.
Az öreg nagyon sajnálta a dolgot. De nem is annyira a játékát, hanem inkább hogy nem tudott örömet okozni a kisfiúnak.
Teltek a napok, hetek, de a játék készítő öregembert nem hagyta nyugodni a történet. Felkerekedett hát, hogy megkeresse a kisfiút. Pár nap múlva meg is találta. Anyukája csodálkozva engedte be az ajtón.
Az öreg meghívta a kisfiút a boltjába, hogy együtt készítsenek egy játékot. Másnap a kisfiú izgatottan megjelent a boltban.
Az öregember elővett egy fadarabot, vésőt. Megkérdezte a fiút, hogy mit szeretne készíteni. A kisfiú egy kutyát szeretett volna egy kutyaházzal. Az öreg lépésről lépésre elmondta, hogyan készítheti el. Nem segített, csak szavakkal.
A kisfiúnak sikerült egy aranyos kutyust és takaros házikót faragnia. Nagyon büszke volt alkotására.
Az öreg meg is dicsérte. A kisfiú boldogan ment haza anyukájához. A hetek óta a polcon, törötten álló játékát is leporolta, megragasztotta.
Azóta visszajár a bácsihoz, a játékai még mindig megvannak, vigyáz rájuk. Most már felnőtt apuka lett belőle, és gyermekeit is abba a játékboltba viszi...
A mesét írta: "Okosjátékos". Kép szándékosan nincs a meséhez! :-)
Már alszik a gyerek? Akkor most neked is kedveskedünk egy rövid mesével! Ezzel a gondolattal feküdj le majd aludni :-)
Egy idős bölcs üldögélt a Korinthoszba vezető út szélén egymagában. Hosszú ideje ült már ott csendben, mikor is egy utazó lépett oda hozzá, és így szólt:
„Jó napot, bátyám! Mondd csak, milyenek az emberek Korinthoszban?”
Az öreg erre visszakérdezett:
„Honnan jöttél, fiam?”
„Athénból.” – hangzott a válasz.
„És ott milyenek az emberek?”
„Ne is kérdezd!” – kezdett panaszkodni a fiatal vándor – „Szörnyű, velejéig romlott emberek élnek ott. Lusták, csalnak, hazudnak, ott tesznek keresztbe a másiknak, ahol tudnak. Ezért jöttem el onnan.”
Az idős bölcs ekkor így szólt:
„Sajnos nincs szerencséd, fiam. Korinthoszban is ugyanez a helyzet: pont olyan lusta, csaló, hazug emberekkel fogsz találkozni, mint Athénban.”
A vándor elköszönt, majd elkeseredetten folytatta útját.
oreg_uton
Valamivel később az öreget egy újabb utazó szólította meg, aki szintén Athénból érkezett. Azt szerette volna tudni ő is, hogy mire számíthat Korinthoszban. A bölcs ember tőle is megkérdezte, milyenek az athéni emberek, mire a vándor így felelt:
„Ó, nagyon barátságos, jó emberek élnek Athénban. Sajnáltam is elhagyni a várost, mert rengeteg jószívű embert ismertem meg ott.”
Az öreg erre így válaszolt:
„Ne aggódj, nagyon jó helyre jöttél. Korinthoszban is nagyon sok remek emberrel fogsz megismerkedni.”
Az utazó nagyon megörült a jó hírnek, és miután elköszönt, boldogan folytatta útját Korinthoszba. Ekkor egy fiatalember lépett az idős bölcshöz. Végig a közelben volt, és hallotta mindkét beszélgetést.
„Micsoda kétszínű alak vagy te! Nem is gondoltam volna, hogy képes vagy így megvezetni az embereket!” – szólította meg felháborodottan az öreget.
„Tévedsz, fiam, egyáltalán nem erről van szó. Tudod, a világot olyannak fogjuk látni, amilyenek mi magunk is vagyunk. Ha a félelem, a rosszindulat és a panaszkodás lakozik a szívünkben, akkor ezt fogjuk észrevenni magunk körül is. Ha viszont a szeretet és a jóindulat tölti be a szívünket, akkor csupa olyan emberrel fogunk találkozni, akik szintén ilyenek.”
Top 100 játék az Okosjáték játék webáruház kínálatában:
Kapcsolódó cikkeink:
Top 11 családi társasjáték >>>
Tanulást segítő játékok >>>
Beszédfejlesztő mondókák >>>
Ha nem szeretnél lemaradni semmiről, kövess minket itt is:
